Agatha Christie

Nem hinném, hogy az adományok igazán hasznosak. Rendszerint nem a megfelelő célra fordítják őket. A lelkesedés, a tettvágy, a tág látókör nem a pénz függvénye. A drága felszerelés, a költséges képzés, a kísérletekre költött vagyon nem mindig váltja be a hozzá fûzött reményeket. Az adományok nagy része rossz kezekbe jut.

- Szerintem ha a gyerekek felnőnek, az ember szakadjon el tőlük, vonuljon a háttérbe, kényszerítse őket, hogy felejtsék el. - Kényszerítse? Ez egy kissé drasztikus, nem? A kényszer mindig helytelen, akármilyen irányba hat.

- Ennyi év múltán nem várhatja azt az eredményt és sikert, amihez hozzászokott. Mindannyiunknak megmerevedik ám a dereka idővel. Most már engedjük át a teret az ifjúságnak. - És mégis az öreg kutya az, amelyik ismeri a cseleket, az a ravasz, és neki van jó szimatja.

Karosszékben ülni mozdulatlanul, és meditálni vénemberek szokása, akik már csak erre képesek. De én azt mondom, hogy egy fiatal kopó gyakran olyan buzgón keres, hogy átrohan a nyomokon... könnyen rossz útra téved.

Zûrös ügy nem létezik - homályos lehet, de a zûrzavar csak a rendszertelen elmében terem meg.

Gyakran megfigyeltem, hogy egy férfi számára nagy szerencsétlenség, ha a felesége szereti. A feleség féltékenységi jeleneteket rendez, nevetségessé teszi, ragaszkodik hozzá, hogy minden idejét és figyelmét neki szentelje. Ez sem éppen leányálom!

Az agynak lázasan kellene dolgoznia, nem pedig lusta tunyaságba süllyednie. Az elme aktivitása olyan érdekfeszítő, olyan stimuláló! A kicsiny, szürke agysejtek foglalkoztatása a szellemi élvezet forrása. Bennük és csakis bennük bízhatunk, hogy a ködön át az igazsághoz vezetnek el bennünket.

Ha az ember valakit feltétlenül becsületes, rendes embernek könyvel el magában, akkor később sem merül fel benne, hogy esetleg mégsem az.

Mindig az ember idegeire megy, ha mások többet tudnak róla, mint saját maga.

Akinek rejtegetnivalója van, nem engedheti meg magának, hogy beszéljen. A fiúk a katonai hírszerzésnél jól tudták ezt a háborúban. Ha elfognak: mondd meg a nevedet, a rangodat, a számodat, de semmi mást. Aki hamis információval próbál szolgálni, szinte mindig elcsúszik egy banánhéjon.

Ha valaki gyilkosságot követett el, nagyon magányos lesz. Szeretné valakinek elmesélni, de ez lehetetlen. És ettől csak még jobban szeretné. Ha tehát arról már nem beszélhet, hogyan követte el, beszél legalább magáról a gyilkosságról - megvitatja, elméletekkel hozakodik elő, rágódik rajta.

Azt hiszem, az emberek gyakrabban ölnek meg szeretett személyeket, mint olyanokat, akiket gyûlölnek. Valószínûleg azért, mert csak szeretteink tudják elviselhetetlenné tenni az életünket.

Amikor gyûlöletről beszélsz, bizonyára a végsőkig vitt utálatra gondolsz. A féltékenységből fakadó gyûlölet más - az vonzalomból és frusztrációból ered.

A gyerek gátlás nélkül váltja tettre a vágyait. Ha megharagszik a macskájára, azt mondja: "Megöllek", és fejbe vágja kalapáccsal - aztán majd a szíve szakad meg bánatában, hogy a macska nem támad fel! Sokszor megesik, hogy a nagyobb gyerek kiveszi csecsemő testvérét a gyerekkocsiból, és meg akarja fojtani, mert az áll a figyelem központjában, vagy mert nem hagyja őt békében játszani. A gyerek már kiskorában tudja, hogy ezt "nem szabad" - vagyis, hogy büntetést kap érte. Később már érzi is, hogy rosszat csinál. De az a gyanúm, hogy némelyek erkölcsileg éretlenek maradnak.

Mindig minden felől lehet némi kétségünk (...). Mindig közbeléphet egy előre nem látott tényező, és halomra döntheti a terveinket.

Az emberek, akármit is mondjanak, többnyire azt a foglalkozást ûzik, amelyre mindig is vágytak. Például azt mondja egy hivatalnok: "Bárcsak felfedező lehetnék, s isten háta mögötti helyeken élhetnék nomád módra". Aztán kiderül, hogy szeret ilyen tárgyú regényeket olvasni, de a maga részéről nagyon is megbecsüli az íróasztala nyújtotta biztonságot és a viszonylagos kényelmet.

Mindenki szeret magáról mesélni (...). Így csinálnak a sarlatán lélekbúvárok rengeteg pénzt. Ráveszik a pácienseket, hogy menjenek el hozzájuk, s meséljenek nekik mindenféléről. Hogyan estek ki a gyerekkocsiból kétéves korukban, hogy ette az anyjuk a körtét, amelynek a leve narancssárga ruhájára csorgott, hogy húzkodták másfél évesen az apjuk szakállát, és így tovább. A sarlatán pedig közli velük, hogy többé nem fognak álmatlanságban szenvedni, s elkéri a pénzt. A páciens elmegy, ó, nagyszerûen érezte magát, roppantul - s talán még jól is alszik aznap.

Ön, mint író, nagy előnyben van másokkal szemben (...). Az írott szó erejével könnyíthet a lelkén. A tollával hatalma van az ellenségei fölött.

A munkával az ember pénzt keres, a nők révén az ember a pénzt elkölti - tehát utóbbi sokkal nemesebb cél, mint az előbbi.

Egy angol férfi először is a munkájával törődik - az állásával, ahogy mondják, aztán jön a sport, és végül - legutoljára - a feleség.