Agatha Christie

Az elismertség (...) elsőrendû kellék a szélhámos eszköztárában!

Minden bûnesetben ugyanazt tapasztalja az ember, amikor kihallgatja a tanúkat. Mindenki megtart magának valamit. Néha - valójában elég gyakran - ez ártalmatlan dolog, olyasmi, aminek talán nincs is semmi köze a történtekhez, de - ismétlem - mindig van valami!

Óvakodom attól, hogy annak alapján, amit nekem mondanak, hamis képet alkossak magamban bárkiről. Függetlenül mindenkitől, magam formálom meg az ítéletemet.

Nincs sikeres bûntett szerencse nélkül.

Az ember természetéhez hozzátartozik, hogy mindig a lehető legjobb színben akar mutatkozni. Ez az iskolától kezdve egyik alapelvem volt, néha dicsekedtem egy keveset, eltértem egy kissé az igazságtól, kiszíneztem némiképp a valóságot. Ezt soha nem szégyelltem. Szerintem nagyon is természetes dolog. Azt hiszem, muszáj ilyesmit csinálni, ha az ember vinni akarja valamire. Muszáj minél előnyösebb képet kialakítani önmagunkról. A többi ember átveszi az önértékelésünket.

A pszichológiával nincs semmi baj, ha a pszichológusokra bízzák. Az a baj, hogy manapság mindenki amatőr pszichológus!

Az ember életét egyáltalán nem azok a dolgok irányítják, amelyeket olyan nagy szavakkal nevezzünk meg, mint szerelem (...), élet, halál, gyûlölet. Hanem egy csomó kicsinyes, lealacsonyító dolog. Olyasmik, amiket az embernek el kell viselnie, és amikre nem is gondol, míg csak be nem következnek.

Sok tekintetben a gazdag nőknek a legrosszabb. Az orvosok ellátják őket rengeteg porral, kapszulával, mindenféle élénkítőszerekkel meg nyugtatókkal, amikre igazából semmi szükségük sincs. A falusi asszonyok sokkal egészségesebbek, mert nem foglalkoznak unos-untalan az egészségükkel.

A szegények nem igazán tudják, hogyan élnek a gazdagok, és a gazdagok nem tudják, hogyan élnek a szegények, és mindkettejüket elbûvöli, ha ezt megismerik.

Azt hiszem, előbb-utóbb mindenkivel megtörténik ez, de akkor viszont hirtelen jön. Az ember egyáltalán nem azt gondolja, amit korábban elképzelt: "Talán ez a nekem való lány... Talán ez az a lány, aki az enyém lesz." Én legalábbis nem így éreztem. Nem tudtam, hogy hirtelen fog rám törni. És hogy azt fogom mondani: "Ez az a lány, akihez tartozom. Az övé vagyok mindenestül és örökre szólóan őhozzá tartozom." Nem. Nem is álmodtam volna, hogy ilyen lesz!

Fiatalkorában így áll hozzá az ember a dolgokhoz. Amikor a fiatalság kezd elmúlni, akkor már nem móka a móka.

Azt szerették volna, ha egy rendes lánnyal kezdek járni, félrerakom a pénzt, összeházasodunk, aztán letelepszünk, és szerzek magamnak egy rendes, állandó munkát. Aztán csendben telnek-múlnak a napok, évre év jön, a világnak sosincs vége, ámen. Köszönöm, de én ebből nem kérek! Kell, hogy legyen ennél jobb is. Nekem nem hiányzik ez az egyhangúság, nem hiányzik, hogy az életemet ilyen dögunalomban bicegjem végig. Ebben a világban, gondoltam, ahol mûholdakat tudtak fellőni az égbe, ahol arról beszélnek, hogyan fognak eljutni a csillagokra, kell hogy legyen valami, ami megdobogtatja az ember szívét, amiért érdemes az egész világot végigkutatni.

Tudja, furcsa (...), de engem sok-sok év tévedései megtanítottak arra, hogy ha valami nagyon egyszerûnek látszik, gyanakodjam. Ha valami nagyon egyszerû, sokszor túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen.

Mindenki olyan, amilyennek születik. Én arra születtem, hogy veszedelmesen éljek. Nem vagyok törvény- és hagyománytisztelő.

Csak ennyi és ennyi hang van egy oktávban, és az ember mégis (...) több millióféleképpen kombinálhatja ezt a néhány hangot. Egyszer egy zenész azt mondta nekem, hogy az ember sose kaphatja meg kétszer ugyanazt a dallamot.

A kelekótyákra külön is vigyáz a gondviselés. Sose néznek körül, sose vigyáznak, mégis megússzák, még ha egy elefántcsorda előtt mennek is át az úttesten.

Háborúban tényleg jó hely a hadsereg, de békében fikarcnyit sem ér.

Én vagyok veszedelmes. Mindig is az voltam (...). Szokásommá vált belerohanni a veszélybe. Nem, nem is szokást mondanék. Inkább szenvedélyem. Akár valami kábítószer. Nekem ez olyan, mint a kábítószer rabjainak az a helyes kis heroingolyócska, amit időnként le kell nyelniük, hogy az élet színes és ragyogó legyen, hogy érdemes legyen leélni. Ez így van rendjén. Vagy belehalok, vagy nem, majd elválik. Kábítószert sosem szedtem, sosem volt rá szükségem, a veszély volt a kábítószerem. De aki úgy él, mint én, veszélyt és romlást hozhat másokra.

Hogy is van ez manapság... ezek a szegény kis fiatalkák. Bár némelyiküknek van anyja, de az se sokat ér - ezek az anyák nem tudják megóvni lányaikat az ostoba afféroktól, törvénytelen gyerekektől, korai, szerencsétlen házasságoktól. Nagyon szomorú.

A rendes nőknek szükségük van rá, hogy elszórakozzanak egy kis pletykával. Meg kell tudniuk, hogy mi történik körülöttük, hogy kétszer kettő mikor négy, és mikor lehet ötöt is kifacsarni belőle! Az ilyen nők senkinek sem ártanak. Jártatják a szájukat, de készségesek, ha az ember bajban van.