Al Ghaoui Hesna

A kiszámítható életszínvonalhoz, biztonsághoz szokott európai társadalmakat, úgy tûnik, egy kisebb váratlan esemény is könnyen ki tudja lendíteni a komfortzónájukból. Ráadásul minél fejlettebb egy társadalom, annál nagyobb a tagjaira ömlő információáradat, és egyre kevésbé tudják ezt szûrni, kordában tartani, ellenőrizni.

Amíg elsősorban a Nagy Testvér cenzúrájától rettegünk, észre sem vesszük, hogy mi magunk válunk nézeteink legnagyobb cenzorává. Ahelyett, hogy az internet kínálta lehetőséget arra használnánk fel, hogy a mienktől eltérő nézőpontokkal is megismerkedjünk, tudatosan a saját elképzeléseink, szemléletmódunk megerősítését keressük a neten, egyfajta alternatív valóságbuborékba zárva magunkat.

Amint elterjed egy hamis tényközlés az interneten, az igazság, a helyreigazítás soha nem tudja majd helyrehozni a károkat.

Az emberi történelem a gyûlölködés, a háború, a gyilkolás történelme. Hihetetlen könnyû embereket feltüzelni, hogy gyûlöljenek valakit.

Mit sem tanultunk történelmünk hibáiból, és a zsigeri reakciókat, leegyszerûsített jelszavakat, tömegérzelmekre ható mondatokat még rá is engedjük egy szuperszonikus sztrádára, az internetes közösségi felületekre. Ahol nem csak a fiatalokat kell félteni attól, hogy naivitásukat, kíváncsiságukat kihasználva beszippantja őket egy-egy alternatív valóságbuborék. Egyre több idős embert is radikalizálnak mindenféle nézetekkel különféle fórumokon és Facebook-csoportokban, miután ez a kevésbé aktív, ugyanakkor sokszor kiszolgáltatott korosztály is egyre több időt tölt az interneten.

A félelem nem önmagában rossz, hiszen kiváló katalizátora lehet a pozitív változásoknak is. A félelem nem csupán letaglózni képes az egyént, sőt a társadalmat, hanem szárnyakat is adhat. Csak ehhez tudni kell, hogyan is mûködünk mi, emberek, és hogyan befolyásolja az életünket az egyik legrejtelmesebb, legijesztőbb és leghasznosabb érzelem: a félelem.

Néhány év távlatából minden sztori kicsit elszíneződik, új árnyalatot kap, és - mint a régi fotók papírján látni - a szélek picit megsárgulnak. A régi fényképekhez hasonlóan a történetekben is változatlanok maradnak a szereplők, az épületek, a több események, de minden egyes évvel és elmeséléssel rakódik rájuk valami fakó nosztalgia.

Teljesen máshogy fest a helyzet akkor, amikor valaki felülről, egy bizonyos távolságból figyeli a háborúskodás különböző állomásait, a hadmûveleteket, a politikusok szólamait - és megint más, amikor "szemmagasságban forgat", és elmegy egyszerû emberekhez, családokhoz, velük tölteni egy napot. Meghallgatja azok véleményét és élményeit, akiknek nem hallani a hangját a konfliktusról szóló hírek óriási zajában. Ilyenkor lehet igazán átérezni, hogy minden meggyilkolt emberrel, kisgyerekkel, anyával, apával valóban egy világ vész el.

Félelemmel teli emberek torkán sokkal több mindent le lehet gyûrni, sokkal könnyebb őket irányítani. (...) Ezért van szükség ellenségre, gyûlöletre, a bosszú ördögi körére.

Az ember attól fél, amit nem tud kontroll alatt tartani. És minél inkább irányítani akarunk valamit, annál jobban belefeszülünk, és annál nehezebb lesz lelazulni és rögtönözni, ha mégis kicsúszik a kezünkből a gyeplő. Mint a legtöbb félelemmel átitatott helyzetben, ebben is az önbizalom építése a legjobb megoldás. Irányításkényszer helyett megtanulni bízni magunkban, hogy ha egyszer, kétszer, háromszor sikerült, negyedszer is képesek leszünk kezelni a váratlan helyzeteket, adódjon akármi.

Hiába láttam annyi pusztítást és öldöklést - vagy talán épp azért? -, én máig teljesen értetlenül állok afölött, hogy az élet elfogadott, szentesített részének tekintjük, hogy emberek szétlövik, felrobbantják, kibelezik egymást erőforrásokért, földért, hatalomért, vagy akár csak elvekért.

A fizikai és az időbeli távolság mindig meghatványozza, hogy egy adott hely vagy esemény mennyire tûnik veszélyesnek. Távolról minden sokkal ijesztőbbnek tûnik, mint amikor közel érve megtapasztaljuk a valóságot.

Nehéz úgy szembenézni a félelmekkel, hogy valójában még azt sem tudjuk, mitől és mennyire is kell majd félnünk. És az információhiány okozta kis hézagokat a fantáziánk úgy tölti be pillanatok alatt, hogy észre sem vesszük.

Az eseményeket térben, időben és drámaiságban is összesûrítő híradások, amelyek másfél percbe tömörítve adják vissza azt, ami egy egész ország területén 24 óra alatt történt, soha nem tükrözik a realitást, amit a helyszínen lévők a saját bőrükön megtapasztalnak.

Legyen szó akármilyen ránk váró kihívásról vagy épp nehézségről, betegségről: amint elkezd kibontakozni a rettegett esemény, és körvonalazódik, mivel is állunk szemben, sokkal kezelhetőbbnek és túlélhetőbbnek tûnik majd az egész, mert egyre több lesz róla az információnk, így egyre kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak.

A veszedelem jóval kisebb és szelídebb lesz a valóságban, mint a képzeletünk által felnagyított szörnyeteg.

A perfekcionizmus nem más, mint a kontrollhoz való ragaszkodás kóros, pusztító formája. Pusztító, mert szükségszerûen együtt jár vele a szorongás, az pedig teljesen felemészthet minket.

Legtöbbször vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőn szorongunk. De minek? Az élet a jelenben zajlik! És mégis, abszurd módon tartósan a jelenben maradni a legnehezebb.

A szorongás a jövőbe kivetített, megfoghatatlan, fantáziával megspékelt félelem. És ennek a képletnek van egy olyan eleme - a képzelet -, amely teljesen képlékeny, nehezen megfogható vagy irányítható, és amivel szembenézni sem tudunk. És éppen ezért pusztító! Ezért emészti, zabálja fel a lelkünket és testünket, ha nem szabunk gátat neki.

Háborús terepen egy újságíró valójában csak púp mindenki hátán. A lakosság fél tőlünk, a katonákat, rendőröket - legalábbis szerintük - csak akadályozzuk a munkájukban, a politikusoknak pedig eszük ágában sincs nyilatkozni.