Al Ghaoui Hesna

A félelem egyaránt kihozhatja belőlünk a legjobb és a legrosszabb oldalunkat. Hiszen a félelem hatására, ösztönösen sokszor olyan önzetlen, sőt hősies tetteket hajthatunk végre, amelyeket korábban talán nem is feltételeztünk magunkról.

Az emberi elme valószínûleg képtelen feldolgozni, amikor a háború nyers valósággá válik. Hogy valójában nincs, aki megvédje őt, nincs, aki visszafordítsa az idő kerekét. Nincs, aki el tudná neki magyarázni, miért volt szükség a háborúra, és hogy megéri-e a rengeteg áldozatot. Ilyenkor mindenkinek azzal kell szembesülnie, hogy az élete és mindene, amije van, tulajdonképpen értéktelen mások szemében, hiszen a háborút mozgató csoportok, politikai hatalmak nem sajnálják odadobni ezeket a saját céljaik eléréséért. Azt gondolom, mindez olyan meghasonulást okozhat az alapvetően racionális okokat kereső emberi elmének, és olyan fokú csalódást, a magárahagyatottság és elveszettség olyan intenzív tapasztalatát, ami újraszínezi az élet minden árnyalatát. Hogyan is lenne elvárható, hogy valaki a háború irracionalitása közepette a józan ész, a racionalitás törvényei, a normális életben megszokott értékrend szerint viselkedjen és reagáljon bármire?

Ha a félelem túl régóta az útitársunk, és nem tudunk vele mit kezdeni, ha próbáljuk elnyomni - akár azért, mert gyengének érezzük magunkat ahhoz, hogy szembenézzünk vele, akár azért, mert ezt gondoljuk a túlélés egyetlen zálogának - akkor az szép lassan úgy teszi tönkre a lelkünket, mint ahogy a szú rágja meg a fát. Szép lassan kieszi belőlünk az életet.

Ahogy a bőr elfárad a folyamatos igénybevételtől, úgy a lélek is. Ezért ha nem tudunk megszabadulni a folyamatos félelemtől, akkor kiégünk. Akkor előbb-utóbb a tompaság, az üresség költözik a tekintetünkbe, a lelkünkbe.

Elég, ha egyszerûen meglegyint minket a félelem fuvallata, és az ösztöneink máris újrakódolják a korábban, sokszor tudat alatt befogadott információkat, és így gondolkodásunk leegyszerûsödik, előítéletes lesz. Ezért is annyira hatékony a populista politika és a félelmekre ható fogyasztói manipulálás is - ezek elvetik a magokat, amelyek sokszor csak később, valamilyen esemény hatására kelnek ki és szökkennek szárba.

Ha elég tudatosak vagyunk, és elég őszinték magunkhoz, akkor egyre hamarabb észrevehetjük, ha félünk, és így képesek lehetünk arra, hogy ilyenkor is eldöntsük, hogyan reagálunk. Hogy a félelem miatt, vagy annak ellenére cselekszünk-e.

Nincsen bátorság félelem nélkül. Pont úgy, ahogy fény sincs sötétség nélkül. Magaslatokat sem tapasztalhatunk meg anélkül, hogy tudnánk, milyen lent lenni, és néha el kell érni a tenger legmélyebb pontját, a tengerfeneket is ahhoz, hogy a lábunkat a földnek vetve elrugaszkodjunk, egyenes fölfelé, a hullámok tetejére.

A félelmekkel csakis úgy lehet felvenni a küzdelmet, ha szembenézünk velük, ha beleállunk a helyzetbe, amitől félünk. Ha a traumát okozó helyet vagy helyzetet onnantól kezdve elkerüljük, ha az adott eseményt soha többé nincs alkalmunk más módon átélni, akkor jóval nehezebb lesz ahhoz másféle, pozitív érzéseket is társítani, amelyek felülírhatják az átélt szörnyûségeket.

Amikor egy helyzetet nem tudunk megváltoztatni, akkor egyetlen lehetőségünk marad: hogy szabadon eldöntsük, hogyan értékeljük azt, és hogyan reagálunk rá. És ezt a döntési lehetőséget valós szabadságként érdemes megélni, mert nagyobb hatalmat ad a kezünkbe, mint gondolnánk.

Kérdés, hosszú távon tényleg kifizetődő-e mindig a járt utat választani a járatlan helyett. Hiszen mit tanulhatunk meg így magunkról hosszú évek alatt? Legfeljebb azt. hogy jól tûrjük a monotonitást. Vagy éppen azt, hogy rosszul, és előbb-utóbb valamilyen pánikbetegség, fóbia, hangulatingadozás vagy önbizalomhiány figyelmeztet rá, hogy valami még sincs rendben az életünkben, csak éppen nem tudunk rájönni, pontosan micsoda. Hiszen van egy viszonylag elfogadható állásunk, családunk, életünk. Eljárunk moziba, és végignézzük, mások hogyan lépnek túl a határaikon, és így 110 percbe sûrítve megkapjuk a szükséges borzongás- és meghatódásadagunkat. Esetleg még aznap este az ágyban elgondolkodunk azon, mi vajon hogyan reagáltunk volna a főhős helyében egy-egy helyzetben. Aztán másnap kelünk, és szépen vissza is térünk a mókuskerékhez.

Amíg nem merészkedünk ingoványos terepre, amíg nem próbáljuk ki, addig képtelenek leszünk felmérni, hol húzódnak a határaink, és elképzelni sem tudjuk, hogy azokat elérve hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk bizonyos helyzetekre. Gondolhatjuk azt, hogy mi hősiesen dacolnánk a fenyegető veszedelemmel, vagy meg lehetünk győződve arról, hogy gyáva nyuszi módjára, lapulva várnánk ki a veszély elmúltát. Ám bármit is képzelünk magunkról, egyáltalán nem biztos, hogy a valóságban is úgy cselekednénk. Mert amíg nem kerülünk először valós helyzetben túl a határainkon, addig csak képzelődhetünk arról, mit találnánk odaát. Amíg nem jutunk el erre a pontra, rengeteg tulajdonságunk is rejtve marad.

A sebezhetőség nem más, mint bizonytalanság, kockázat, érzelmi kiszolgáltatottság. Sokan ezek kerülésével igyekeznek távol tartani a negatív érzéseket, kudarcokat, a megszégyenülés lehetőségét az életüktől. Csakhogy ezzel nem csupán a negatív érzések, helyzetek lehetőségét iktatjuk ki, hanem a pozitívokét is. Ha a csalódottságnak nem akarunk esélyt adni, akkor az örömnek, a sikernek sem lesz lehetősége bekopogtatnia hozzánk. Egyszerû fizika: nincs hullámcsúcs hullámvölgy nélkül. Akkor csak a középmezőny marad, a "langyos szar, amiben el lehet dagonyázni", ahogy mondani szokták.

Mindig elindulni a legnehezebb, és kitalálni, merre menjünk. Ehhez a félelem kiváló iránytû lehet: hiszen egy olyan utat mutathat, amerre egyébként biztosan nem szeretnénk menni.

Sokan nehezen birkóznak meg az élet kiszámíthatatlanságával, ezért próbálnak szokások mögé rejtőzni, ezért akarják lezárni komfortzónájuk határait.

Az élet legfőbb jellemzője az, hogy változik. Semmi nem állandó az életben, mint ahogy a természetben sem. Amikor ezeket a sorokat írom, folyamatos változásban vannak a testem sejtjei, a levegő, amit beszívok, az agyam szerkezete, és minden, ami körülvesz.

Ha úgy döntünk, hogy a "biztonság kedvéért" inkább nem utazunk, nem ülünk repülőre, nem állunk szóba idegenekkel, nem kezdünk vállalkozásba, nem lógunk ki a sorból, nem vállaljuk fel a véleményünket, hanem inkább beülünk egy légmentesen lezárt, steril szobába hosszú évtizedekre elegendő élelemmel - talán ki tudjuk küszöbölni az életünket veszélyeztető tényezők legnagyobb százalékát. De mit adnánk cserébe? Tulajdonképpen magát az életünket.

A biztonság tulajdonképpen a bizonytalanság százszázalékos elfogadásában rejlik. Annak elfogadásában, hogy az életünknek csak egészen kis részét tudjuk kontrollálni. Sokkal fontosabb a kontrollnál, hogy megtanuljunk bízni magunkban, vagyis abban, hogy a kiszámíthatatlanság közepette is jól tudjuk majd kezelni az adott helyzeteket. Ha ezt megtanuljuk, azzal sokkal többre jutunk, mint ha körmünk szakadtáig ragaszkodunk az irányításhoz.

A kudarc mindössze azt bizonyítja, hogy a határainkat feszegetjük, és ezért fontos eleme a sikernek.

Ha valami a hírekbe kerül, akkor amiatt nem kell aggódni. Mert a hír a definíciója szerint is valami olyasmi, ami szinte soha nem történik meg: éppen ezért hírértékû. Vagyis pontosan azoktól az eseményektől tarthatunk joggal, amelyek annyira mindennaposak, hogy már nem is születik belőlük hír.

Hiába papol bármelyik elnök vagy politikai párt békéről, amíg saját népe körében képtelen kordában tartani a szélsőséges mozgalmakat, amelyeket közvetetten a vezetők önző politikai és gazdasági érdekei is segítenek fenntartani.