Albert Camus

Ha az ember rájönne, hogy a világmindenség is képes szeretni és szenvedni, akkor megbékélne a sorsával.

Az ember számára akkor érthető a világ, ha emberi léptékûvé teszi, ha ráüti a bélyegét.

Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat - általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a "miért", s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden. "Kezdődik", ez a fontos. A csüggedtség a taposómalom végét, de egyszersmind az öntudatra ébredés kezdetét jelzi. Felráz, és válaszútra kényszerít: öntudatlan visszatérés a taposómalomba vagy végleges ébredés.

Minden nagy tettnek, minden nagy gondolatnak szánalmas a kezdete.

Az embert éppúgy meghatározzák a színjátékai, mint az őszinteségi rohamai.

Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos. De ha a világmindenséget hirtelen megfosztjuk minden illúziótól, minden fénytől, akkor az ember idegennek érzi magát benne.

Csakis a földhözragadtság és a költőiesség egyensúlya teszi lehetővé, hogy az érzelem tisztánlátással párosuljon.

Nincsen béke remény nélkül.

Az ember természetesen mindig megkísérelheti, hogy elfordul a nyilvánvaló igazságtól, eltakarhatja a szemét, de az igazság oly szörnyû erős, hogy végül mindent legyőz.

Ami engemet illet, elegem van azokból az emberekből, kik meghalnak egy eszméért. És nem hiszek a hősiességben, mert tudom, hogy az könnyû dolog, és rájöttem, hogy gyilkos. Engem csak egy dolog érdekel: élni és meghalni abban, amit szeretünk.

Nem a törvény számít, hanem az ítélet.

A rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered, s a jóindulat, ha nem felvilágosult, ugyanannyi kárt okozhat, mint a gonoszság. Az emberek inkább jók, mint rosszak, s tulajdonképpen nem is ez itt a kérdés. Azonban nemigen ismerik - és ezt nevezzük erénynek avagy bûnnek - a legkétségbeejtőbb bûnt: a tudatlanságot, mely azt hiszi, mindent tud, s ezért feljogosítja magát arra, hogy öljön. A gyilkosnak vak a lelke, márpedig nincs igazi jóság és valódi szeretet a lehető legteljesebb tisztánlátás nélkül.

Ha túlzott fontosságot tulajdonítunk a szép cselekedeteknek, akkor közvetve a gonosznak adózunk nagy hódolattal. Ilyenkor ugyanis feltételezni engedjük, hogy ezek a szép cselekedetek mindössze azért becsesek, mivelhogy ritkák, azazhogy a gonoszság és a közöny jóval gyakoribb indítékai az emberek cselekedeteinek.

A szerencsétlenség pillanatában szokunk rá az igazságra, azaz a csendre.

Ma már parancs az igazság.

A közjó az egyesek jólétéből áll.

Rendes körülmények között mindnyájan tudjuk, vagy legalább érezzük, hogy nincs olyan szerelem, melyet ne lehetne még tökéletesebbé tenni. Mégis belenyugszunk, több vagy kevesebb béketûréssel, hogy a mi szerelmünk maradjon középszerû.

Aki jobb akar lenni, az magát szereti leginkább, aki élvezni akar, az is. Csak az mond le arról, ami, az énjéről, aki mindazt elfogadja, ami következményekkel jár.

Az írónak azért nemes a mestersége, mert ellenáll az elnyomásnak, tehát beleegyezik a magányba.

Az igazi szerelem nem választás és nem is szabadság. A szív, leginkább a szív nem szabad. A szív az elkerülhetetlenség, s az elkerülhetetlenség fölismerése.