Anton Pavlovics Csehov

Az embernek fáradnia kell, dolgoznia kell arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörûsége. Milyen szép az élete a munkásnak, aki virradatkor felkel, és az úton követ tör, vagy a pásztornak vagy a tanárnak, aki gyereket tanít, vagy a mozdonyvezetőnek a vasúton... Istenem, mennyivel többet ér nem csak az ember, aki dolgozik, hanem a barom is, az igavonó ló is, mint az a fiatalasszony, aki délben ébred, aztán az ágyban kávézik, aztán két óra hosszat öltözködik!

Hogyha egy nő filozofál vagy két nő... az, kérem alássan - nem mindig papsajt.

Mi nem is tudjuk, mit tartanak majd nagynak és fontosnak, és mit kicsinynek és nevetségesnek. Vajon Kopernikusz vagy Kolumbusz felfedezését nem látták-e kezdetben haszontalannak és nevetségesnek, és nem tartották-e egy különc őrült firkáit valóságos kinyilatkoztatásnak? És az is lehet, hogy majd a mi életünket, melyben olyan jól megvagyunk, később különösnek, kényelmetlennek, értelmetlennek, nem eléggé tisztának, sőt talán bûnösnek is ítélik.

Nincs és nem is lehet olyan unalmas és szomorú város, melyben az okos, képzett ember felesleges volna. Tegyük fel, hogy e kétségtelenül elmaradott és durva város százezer lakója közül csak hárman vannak olyanok, mint önök. Önök az érzéketlen tömeget természetesen nem képesek meghódítani, lassanként engedniük kell majd, és elvesznek a százezres tömegben, az élet elfojtja önöket, de azért mégsem tûnnek el egészen, mégsem maradnak minden hatás nélkül. Később önök után talán már hat olyan ember lesz, mint önök, aztán tizenkettő, és így tovább, míg végül az ilyenfajta emberek alkotják majd a többséget. Két-három évszázad múltán az élet bámulatos szép lesz a földön. Az embernek ilyen életre van szüksége, és ha az eddig még nincs meg itten, meg kell sejtenünk, várnunk kell, álmodnunk kell róla, készülnünk kell rá. Ezért kell mindig többet látnunk és tudnunk, mint az apánk és nagyapánk tudott és látott.

Engedd meg nekem, hogy neved ünnepén szerencsekívánataimat fejezzem ki, és őszinte szívem minden melegével egészséget kívánjak neked és minden jót, amit a te korodbeli lányoknak egyáltalán kívánhatni.

Elég sok magános természetû ember van a világon. Olyan az, mint a csiga vagy kagyló, csak a maga héjába bújik. Ez talán valamiféle atavizmus, visszatérés abba az időbe, mikor az ember még nem volt társas lény, hanem csak egyedül élt a barlangjában.

Ó, szabadság, ó, szabadság! Még a távoli célzás, eljövetelének halvány reménye is szárnyat ad a léleknek, nem igaz?

Se szó, se hang, semmi se mozdul, szinte hihetetlen, hogy a természet ilyen csendes is tud lenni. Ha holdvilágnál nézi az ember a széles falusi utcát, a házacskákat, a kazlakat, az alvó füzeket, a lélek is elcsendesül, és az éj sötétjébe burkolózik a gond, bánat, fárasztó munka elől, nyugodt, halk mélabújában megszépül, s mintha a csillagok is meghatott gyöngédséggel néznének rá. Az ember úgy érzi, mintha már nem is lenne gonoszság a földön, s minden a legszebb rendben volna.

Negyven bejáró betegnek reggeli és ebéd között komoly segítséget nyújtani fizikailag lehetetlen, az ember önkéntelenül is csak becsapja őket. Egy naptári évre átlag tizenkétezer beteget számítva tehát tizenkétezer embert csap be az orvos. A komoly betegeket befektetni a kórházba, és a tudomány szabályai szerint foglalkozni velük - ez is lehetetlen, mert szabályok vannak ugyan, de tudomány nincsen; ha pedig az ember abbahagyja a bölcselkedést, és csupán egyszerûen, pedánsul követi a szabályokat, mint a többi orvos, akkor ehhez mindenekelőtt tisztaság és szellőztetés kell, nem pedig bûz és piszok; egészséges táplálék és nem büdös savanyúkáposzta-leves; megfelelő segéderők és nem tolvajok.

A természetben végbemenő öntudatlan folyamatok alacsonyabb rendûek még az emberi butaságnál is, mert a butaságban mégiscsak van öntudat és akarat, a természeti folyamatokban pedig semmi. Csupán a gyáva, akiben több a halálfélelem, mint az önbecsülés, csupán az vigasztalhatja magát azzal, hogy teste azután majd tovább él a fûben, a ködben, a varangyos békában.

Az élet bosszantó kelepce. Amikor a gondolkodó ember eléri a férfikort, és érett öntudatra ébred, önkéntelenül kelepcében érzi magát, amelyből nincs szabadulás. Utóvégre is, bizonyos véletlenek és esetlegességek akarata ellenére hívták életre a semmiből... Miért? Minek? Ha meg akarja tudni létének értelmét és célját, bárgyúságokkal elégítik ki; kopogtat az ajtón, de nem nyitják ki előtte; végül eljön a halál - ugyancsak akarata ellenére.

Ó, miért nem halhatatlan az ember? Mire valók az agy tekervényei és központjai, mire való a látás, a beszéd, az öntudat, a lángész, ha mindez arra van ítélve, hogy a föld alá kerüljön, s végül a föld kérgével együtt kihûljön, és azután millió meg millió éven át értelem és cél nélkül keringjen a földgolyóval együtt a nap körül? Ahhoz, hogy kihûljön és céltalanul keringjen, egyáltalában nem kellett volna a nemlétből előhívni az embert magas, szinte isteni szellemével, és azután újra, mintegy megcsúfolásul, sárröggé változtatni őt.

Ha nincs is halhatatlanság, előbb vagy utóbb fel fogja találni a mindenható emberi elme.

Az a tan, amely azt hirdeti, legyünk közönyösek a gazdagság, az élet élvezetei iránt, vessük meg a szenvedést és a halált, teljességgel érthetetlen az emberiség túlnyomó többsége számára, mivel ez a többség sohasem ismert sem gazdagságot, sem élvezetet; a szenvedést megvetni pedig annyit jelentene számára, mint megvetni magát az életet, mert az ember egész léte abban áll, hogy szenved éhségtől, hidegtől, sérelemtől, veszteségtől, s végül a hamleti halálfélelemtől. Ezek a szenvedések alkotják az egész életet: ezt lehet gyûlölni, terhesnek, nehéznek találni, de megvetni - nem lehet.

Nyugdíjat minden hivatalnok élvez, tekintet nélkül arra, hogy becsülettel dolgozott-e vagy sem. Korunk torz méltányossága éppen abban áll, hogy ranggal, érdemrenddel, nyugdíjjal nem a hivatalviselők erkölcsi érdemeit és szellemi képességeit jutalmazzák, hanem a szolgálatot általában, akármilyen minőségû volt is.

Ha elképzeljük, hogy millió év múlva a földgolyó mellett a térben elszáll valami lélek, a föld színén majd nem lát már egyebet, mint agyagot és kopár szirteket. Elpusztul minden, a civilizáció, az erkölcsi törvény, még lapulevél se nő a nyomában.

Nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad a lelkéből az írnivaló.

Úgy látszik, ez az emberi együttélés törvénye: minél érthetetlenebb a vétek, annál elkeseredettebb és durvább az ellene folytatott küzdelem.

Az orvostudomány a hites feleségem, az irodalom a kedvesem. Ha megunom az egyiket, az éjszakáimat a másikkal töltöm.

Ha egyszer van börtön és őrültekháza, akkor valakinek ülnie is kell benne.