Áprily Lajos

Angyal zenéje, gyertyafény - kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó meleg simogatást.

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Szem mögött, szó mögött gondárnyék feketül. És mégis - ne remegj: lélek van teveled, nem maradsz egyedül.

Tudom, hogy két kezem nem part és nem erő: maholnap aszu ág, szélvert és remegő. Mentésre ingatag, tartásnak nem elég - síkon át, hegyen át kinyújtom tefeléd.

Ámulni még, ameddig lehet, amíg a szíved jó ütemre dobban, megőrizni a táguló szemet, mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.

Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe.

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

Homályban ültem, hangulattalan, nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab, vártam, mikor lop sugarat reám egy könyörülő, keskeny ég-darab.

Fázom. Miért tagadjam, emberek? A szívem is gyökérig didereg. A tél sötét árnyéka ráterül s egy hang borzongat néha: Egyedül...

Próbálgatom, tanulgatom, hogy ne szeresselek nagyon. Félelmetesek a viharok s én romló törzsû fa vagyok.

Multunk gonosz volt, életünk pogány, rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom: jó, hogy nem ültem győztes-lakomán s hogy egy legázolt néphez tartozom.

Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kívánod, igéd szerint: egészen meztelen.

Most gyûjtsd a fényt. Magas hegyekre menj, ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

Most is, hogy visszagondolok hajdani erdeim sorára, a hegy felől gyönyörûen zúg bükkös erdőnk orgonája.

Menj, karmos év. Menj, balsorsot hozó. Mélyre zuhanj az elmúlás ködében. Utánad nézek sújtottan, sötéten.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba, míg én a fejemet lehajtom. Két mozdulatlan kőszoborra, így hulljon ránk a nyári alkony.

S az esztendő hiába fordul újra, a lombokkal hiába sápadok, ott élek én pirostüzesre gyúlva, ahogy régente annyit láttatok.