Arthur Schopenhauer

Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon.

Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után.

Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitûnik a csalódásunk.

Jómód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt, rendes hangulatunk nemigen különbözik az előbbitől.

Minden más dolog csupán egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek, a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.

Akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak hírből ismerik.

Az ész (...) az, ami képesíti az embert, hogy ne csupán a jelenben éljen, mint az állat, hanem a múltat és a jövőt is áttekintse és átgondolja. Ebből származik elővigyázata, gondja és gyakori szorongása.

Az emberi szó a legtartósabb anyag. Ha egy költő az ő legfutólagosabb érzését neki kellőképpen megfelelő szavakban testesítette meg, akkor az évezredeken át él ezekben, s minden fogékony olvasóban új életre kél.

Az emberi tudás minden irányban beláthatatlan, s annak, ami egyáltalában méltó a megismerésre, az egyes ember az ezredrészét sem tudhatja.

A rossz könyvek töméntelensége, ez az elburjánzó irodalmi gaz, amely megfosztja táplálékától a gabonát és megfojtja. Ezek a termékek tudniillik magukhoz ragadják a közönségnek idejét, pénzét és érdeklődését, ami igazság szerint a jó könyveket és nemes céljaikat illeti meg, holott pedig csak azzal a szándékkal íródtak, hogy pénzt jövedelmezzenek vagy hivatalokat szerezzenek. Tehát nem csupán haszontalanok, hanem egyenesen károsak.

Annak, hogy a jót olvassuk, feltétele, hogy ne olvassunk rosszat. Mert az élet rövid, az idő és az erők korlátoltak.

Könyveket vásárolni jó volna, ha az elolvasásukhoz szükséges időt is meg lehetne venni. De többnyire összecserélik a könyvek megvásárlását (birtokolását) tartalmuknak elsajátításával (birtokba vételével).

Azt kívánni, hogy valaki mindenre emlékezzék, amit valaha olvasott, annyi, mint azt kívánni, hogy mindent, amit valaha megevett, még magában hordozzon. Emebből anyagilag, amabból szellemileg élt s így lett azzá, ami. De amint a test azt hasonítja át, ami vele homogén, úgy mindenki azt fogja elméjében megtartani, ami érdekli őt, azaz ami gondolatai rendszerébe vagy céljaihoz illik.

Aki bolondoknak ír, mindig nagy publikumra talál.

A pusztán eltanult igazság csak úgy tapad hozzánk, mint egy reánk illesztett tag, egy hamis fog, egy viaszból való vagy legföllebb mint egy idegen húsból való rhinoplasztikus orr. Az önálló gondolkozás útján szerzett igazság ellenben egy természetes testrészhez hasonlít, csak ez a miénk igazán.

A szokásnak igazi hatalma (...) voltaképpen a tunyaságon alapul, amely a másként való választás munkájától, nehézségétől s veszélyétől is meg akarja kímélni az értelmet és az akaratot, s tehát azt téteti velünk ma, amit már tegnap és százszor tettünk, s amiről tudjuk, hogy céljához vezet.

Ami (...) a testekre nézve, amennyiben csupán mechanikai okok hatása alatt állanak, a tehetetlenség ereje, ugyanaz a testekre nézve, amennyiben motívumok hatása alatt állanak, a szokás hatalma.

Többé-kevésbé mindennél, amit teszünk és veszünk, óhajtjuk a véget, türelmetlenül várjuk, hogy készen legyünk és örülünk, ha készen vagyunk. Csak a végleges véget, minden végeknek végét óhajtjuk, rendesen, oly későn, amint csak lehetséges.

Mindenki álarcot visel és szerepet játszik. Egyáltalában az egész társadalmi élet folytonos komédiázás.

Minden önfejûség azon alapul, hogy az akarat a megismerés helyébe tolakodott.