Baranyi Ferenc

Elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át.

S negyvenkét éve szomjazom megtagadott csókod, miközben mások csókjával ajkamon szénné naponta pörkölődtem, ám mindig, mindenütt jelen voltál, te máig csókolatlan, mivel nem lettél kedvesem: hû a hiányodhoz maradtam. Emléked rosszallóan kisért: csöpp áfonya tengernyi mézben,

Én gyûlölöm, akiket te szerettél, te gyûlölöd, akiket én szerettem.

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked, ha nem hallod, hogy kiáltok érted, máskor bennem csodát csodáló szemed kihûlne most, ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna.

Úgy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja vagy szívébe lőjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam, s hogy foglyul ejts - azt várom én végleges-kiszolgáltatottan.

Az a szörnyû, hogy mikor megbicsaklik szerelmünk szárnya: rögtön hátranyes, visszafelé is megtörvén az addig csupán előre húzott egyenest. S minek a szárnyalás, ha már alig hiszi a szárny saját csapásait?

Haragszik a kedves, itthagy engem, állj elébe vers, hogy el ne menjen.

Szeretek nálad. Meglehet, szeretlek is. Bevalljam? Nem. És senkise kérdje meg, miért vagyok zavarban.

Hiányos becsülettel ne számíts becsülésre. Lehet, hogy a híját alig venni észre: akkor sem érvényes, csakis az egésze.

Aki engem szeret, nem keseríti a szívemet azzal, hogy a nyomorúságban örömidőnket idézi.

Magyarország a hon neve, hová lepottyantott a gólya, népem nyilazva jött ide - és máig sem szokott le róla, a lovat eladták alóla, mégis oly peckesen feszít, minthogyha egész Európa félné ma is nyílvesszeit.

Apai ágon áldás eleimre, hogy magyar vért pumpáltak ereimbe, ezért itt élni s tartozni e néphez vérség szerint lehetek illetékes. (...) Tót sarj Petőfi, német ősû Erkel példázza: mitől jó magyar az ember, nekik tudom be, nem a vér szavának, hogy épeszûen szolgálom hazámat.

Ha itt mindenki jól tudta és világosan látta és előre figyelmeztetett és bátran szembeszállt - akkor ki a fene verte vörösre a tenyerét a mámorosra hergelt nagygyûléseken? (...) És ki vigyorgott vásott diadallal, amikor a védtelen üzemekből hazamentette túlméretezett hányadát az elprédált jövőnek?

Az enyim, a tied mennyi lármát szûle, miolta a mienk nevezett elûle - írta Vitéz, mert még csak nem is sejthette, hogy a folyamat visszája még lármásabb viszályt szül majd.

Ám a semminél még a betyárbecsület is több ebben a becsületprédáló ínségben.

Ki vette el dalos kedvét e népnek? Ki tette, hogy elnémult benne minden, mi arra volt jó, hogy aszályos évek vihar előtti csendjén átsegítsen?

Most itt állok az ország ajtajában, hol valaha kopogtatnom se kellett, állok a küszöbön, semmit sem érzek, mert elfeledtették velem, hogyan kell megörülni a hazaérkezésnek.

Tedd, hogy remek melled mögött bonyolult szívedig találjak, s ha szíved méltónak ítél, fizesse értem meg az árat, nászunk legyen ellenfelek vívás utáni kézfogása, egymás próbáját miután mindkettő emberül kiállta.

Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél, mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.

Nem bölcsebbek, nem tehetségesebbek, és főképpen nem tisztességesebbek nálunk a minket halkra szégyenítők, kiknek szavától úgy megcsöndesedtünk.