Beney Zsuzsa

A szerelem törékeny és mulandó érzés csupán, két ember egymásra találása, összekapcsolódása és meg nem szakadó párbeszéde egy harmadik tárgyról: a világnak e kapcsolatban létrejött teljességéről - de mulandóságának reszketegségében, e folytonosan vibráló gyertyafényben mégis minden pillanatában elmúlhatatlanul örök. Zuhatag, mely magával sodorja életünket, folyam, áradás a kezdettől az elmúlásig, de benne az idő gömbölyû cseppekké válik, minden pillanat önmagába fordult kör, szivárványos buborék, mely magába zárja a világot, és gyöngy is, melyet a világ izzad ki magából; gyönggyé lett verejték a világ bőrén, a szenvedés verítéke, hiszen a szerelem mindig szenvedés, boldogsága is az: a túlfokozottság szenvedése, az élet átemelése a lét közegébe.

A szem, amely látja a világot, a szem teremti látvánnyá. Formába rendezi: kivetített, szem - vagy lélek - teremtette formába. A látás - éppen azért - nem csak befogadás: teremtés is. És mindaz, amit látunk, nem csak a külső, hanem belső világunknak is része. Kivetítés és befogadás: kiröppenés és visszatérés létezésünk fészkébe.

Gyötrelem volt, de öröm is hiányod hisz benne voltál. Ha a meghalás görcsében emléked is semmivé lesz s felszívódsz az áttetsző szenvedésben

Haldoklik szerelmem. Jobban szeretlek most, hogy kialszik, s véle magam is. Ez nem a láng utolsó lobbanása

Téged, nem mást, nem magamat szerettem e szerelemben. Érted odaadtam halálom békéjét, életemet. Hogy rontottad meg tisztaságomat? Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt? Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?

A gyászon áttûnik a szerelem. És azon, aki él, az, aki meghalt. A kettős lét mint fátyolszöveten

Ez a gyász: jelenléted és hiányod. Hogy holtodban halálom szenvedem. Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát. Hogy azt remélem, mi reménytelen.

A Te halálod valóság - a sorsod az én sorsomban bevégeztetett. Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy s nem is leszel soha, keresselek.

Valaha régen igaz volt halálod. Szakadásig fájt az üszkösödött seb szívemen - de most árnyként bolyongok kettős halálunk holdjai között.

Sírod szélén fekszem. Üres a párnád. Álmomban még tapogatom helyed. Mint homok a homorú forma vázát ürességed betölti testemet.

Nem csak jövőmet vitte el halálod - múltam zárja koporsófödeled - a víz kimosta, nyomtalan kioldta testem korallvázából nemlétedet.

Mint hajnalban a csillag, eltûnik az áttetsző időben csillogásod. De újraszüli létezésemet napról napra hiányod.

Eltûntél e túltelített világban mely kristályossá dermedt nélküled. Felfoghatatlan zengés a teremtés s benne a lét mind félelmetesebb.

Az idő elsodorja létezésünk. De mint tajték a sziklafalon kirajzolódik múltunkból az emlék egy más boltozaton.

Ott találok rád, hol már nem reméllek, mikor már nem követlek, utólérlek, csak át kell lépnem sorsom peremén.

Arcodba temettem szerelmem, mindenemet. Szikkadt földön, köves égen hol keresselek? Álmaimban gyönge álmod sohasem kisért. A hold párkányain jár ki nem halt, mert nem élt.

Elporlik a jelen és a jövendő, de nem pusztul el sohasem a múlt. Aki egyszer átlépte a teremtés vaskemény, átjárható kapuját,

Te jössz, rám nézel - én tükörben élek. Te megérintsz - én kísértet vagyok. Egyszer megöltél - most miért ölelnél?

A tó kiszárad, a víz elszivárog, a hold elfogy, homokszemek peregnek. Az én valóságom is elszivárgott.

Könnyek, vaskések, hová lettetek? Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok? Kettőnk között már rég a szél bolyong.