Bodor Ádám

A boldogság nem történelmi környezet, anyagi jólét függvénye, arra való hajlandóságunkat a szívünk mélyén hordozzuk.

Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak.

Jobb kevés, de emlékezetes könyvet hátrahagyni, mint sok feledhetőt.

A képzelet a valóság elemeiből építkezik. Csak létező dolgokat bírunk kitalálni.

A lét megélése, tudomásul vétele egy diktatúrában és egy demokráciában ugyanazokkal a kockázatokkal jár. Az ember a demokráciában pont olyan boldogtalan tud lenni, mint a zsarnokság körülményei között.

Egy település rangját, méltóságát nem csupán az épületek külseje szabja meg, hanem az, ami falai között történik.

Aki egyszer kiszakadt a szülőföld kebeléből, az már sokfelé tudna élni.

A haza, a nemzet szeretete eleve hamis, ha már kebelén belül ellenséget keres.

Az a legtermészetesebb dolog, ha az ember minden körülmények között ragaszkodik ahhoz, ami az övé, főként, amikor minden oldalról átlépni készülnek birtoka határát.

Manapság ha valakinek a mûvei eladhatatlanok, és ez idejében kiderül, az illető kénytelen hajlamait a mûkedvelés szintjén kiélni, és biztonságosabb megélhetés után nézni. Nem is baj, a mûvészetben a középszerûség már-már szánalomra méltó: amikor egy életmûről kezd kiderülni, hogy mindegy, hogy van vagy nincs.

A kritika és a közönség elvárásai nem azonosak, így különbözik az egyes könyvek piaci megítélése, végső soron a sorsa, különböznek a szerzői sorsok is. Okoz ez némi zavarodottságot. Azt csak növeli, hogy igen silány, mûvészi értékeket alig hordozó alkotások sokkal népszerûbbek, sikeresebbek értékes, maradandó mûveknél, ennek bosszantó anyagi vonatkozásaival.

Az írónak tisztában kell lennie azzal, hogy mûve körülbelül hol helyezkedik el a kortárs irodalom hierarchiájában.

Az igazi siker az a pillanat, amikor az olvasó meghitt kettesben a könyvvel valami boldogságfélét érez. De olyankor az író nincs jelen.

Előre nem gondolok végig semmit, akkor már meg sem írom, hiszen az írás örömét éppen az a folyamat jelenti, amikor néha számomra is váratlan fordulatokkal a történet megszületik. Minden a papíron dől el, az írás folyamatában.

Csak azt tudom megírni jókedvvel, odaadással, amit magam találok ki. Megtörtént események előadásában semmiféle kihívást nem érzek. A képzelet, a fölfedezés izgalma és öröme viszi a történetet lépésről lépésre előre.

Aki hat, nyolc vagy éppen tizenöt év után tér vissza egy családba, egy utcába, városba, légüres térbe pottyan, ahol nem is tudom, hogy van-e az újrakezdésnek vagy a folytatásnak bármiféle reális esélye.

A hit nagyon fura rejteke az emberi léleknek, ezzel az élet bizonyos fontos pillanataiban számolni kell.

Nap mint nap korán kelni, délután ötig-hatig egy kemény széken görnyedni, ügyfelekkel bajlódni évi két hét pihenőszabadsággal, nem, ezt nem nekem találták ki. Számoltam azzal, hogy a kötetlen életmóddal lesz részem nélkülözésben is bőven, de akkor is azt választottam. Ennyi kockázattal tartozik az ember önmagának a viszonylagos szabadság érdekében.

Aki történetesen be van zárva, azt egészséges ösztönei kitörésre késztetik, el onnan, lehetőleg minél távolabbra attól a helytől, ahol egyszer már a szó szoros értelmében is bezárták.

Idegenséggel számolnia kell annak, aki élete derekán elköltözik a szülőföldről, még akkor is, ha anyanyelvi környezetbe kerül.