Bodor Ádám

Az élet elcsorog mellettem, nem igyekszem nap mint nap feldolgozni a tanulságait. Ami fontos, belénk épül észrevétlenül.

Az aprócska hibáknak az a természetük, hogy addig tûnnek csekélységnek, amíg ki nem derülnek.

Ami az embert igazán megérinti, nem múlik el nyomtalanul.

Az ember szabadlábon azt képzeli, hogy a politikai elítéltek börtöne kész akadémia, hogy igényes, magára valamit is adó ember jobb társaságba már nem is kerülhet. Hát ez óriási tévedés. A politikai börtön is hétpróbás gazemberek tanyája. Attól, hogy a körülmények egy pillanat alatt lealjasítják az embert.

A valóságot a képzelet nem tudja fölülírni. A történelem és a magánélet legelképesztőbb eseményeit nem bomlott elméjû írók találják ki.

Ha azt vesszük, hogy az emberi természet alakulása, mentális finomulása évszázadokban, évezredekben mérhető, az a pár évtized, ami a rendszerváltozás óta itthon és szomszédainknál, de még tágabb térségeket is beleértve, új utakat nyitott meg, a történelemben teljesen jelentéktelen. Bárhol és bármelyik pillanatban megbomolhat a látszólagos egyensúly, ami aztán megrengeti a világot.

Van egy titkos, zárt területe az emberi tudatnak, ahol mint egy központi főhadiszálláson, találkoznak bizonyos alapvető tulajdonságok, érzékenységek, rejtett jegyek, amelyek összességükben a világ, az élet, a dolgok egységes szemléletét, magát a személyiséget jelentik. Igazi tulajdonságainkat eleve birtokoljuk, azokat nemigen lehet ellesni, megtanulni, begyakorolni vagy bármilyen más úton elsajátítani. Olyan szuverén terület ez, ahova alig van bejárása idegen elemeknek. Csak olyanoknak, amelyek a már meglévőket erősítik. Kijárás viszont van belőle, így minden, ami által megnyilatkozunk, az ennek a titkos rejteknek, a személyiségnek a jegyeit viseli.

Valóban olvastatja magát? Ez a legtöbb, amit egy könyvről mondani lehet. Ezért írták.

A papírkosár tartalma az igényesség és a kritikai érzék mutatója. A magam részéről mindig megkönnyebbültem - így vagyok ezzel ma is -, amikor valamitől sikerül megszabadulnom, amit éppen soknak vagy nem elég hitelesnek tartok. Nem valami rokonszenves, de nem is célravezető, amikor az író minden sorát kinyilatkoztatásnak tekinti.

Egy jó könyv értékét, mint minden mûalkotásét, az jelzi, akkor volt igazán érdemes létrehozásán fáradozni, ha alkotóját túléli. Amikor kiderül, hogy kellett, ha nem lenne, hiányozna, talán tényleg szükség volt rá, mert általa kicsit teljesebb a világ. Tehát, hogy nem mindegy, létezik-e, vagy sem.

A mûvészi alkotás nem arra születik, hogy eredményesen beavatkozzék mindennapjainkba, inkább csak arra, hogy elvonatkoztatásai, túlzásai, megrendítő pillanatai révén közelebb kalauzolja az olvasót saját magához, és ha ez egyáltalán lehetséges, néhány pillanatra a világ megértéséhez.

Az ember néha maga is úgy érzi, valóban kívülálló, és a végén már kezd úgy is viselkedni.

A társadalmi béke és a szomszédokkal, nemzetiségekkel kapcsolatos türelem jobbára belső elégedettség, prosperitás kérdése. A nyugati demokráciákban inkább azért tûnik ez megnyugtatóbbnak, mert ott az egzisztenciális feltételek a társadalmon belül kiegyensúlyozottabbak, napi gondok nem terelik a képzeletet rögtön szélsőséges víziók felé. Az, hogy környékünkön egy-egy számottevő támogatottságú politikai erő lépten-nyomon tiltásokban, kirekesztésben, megtorlásban fogalmazza meg az ideológiáját, a maga teljes komorságával jelzi, hogy sérelem él az emberekben. Ilyen körülmények között a demokrácia fogalma képtelen teljes jogon beleágyazódni egy ádáz módon megosztott társadalom gondolkodásába.

Tulajdonképpen minden létezik, amit elképzelünk.

Az érzelmek óhatatlanul kihûlnek, ha a partner kezd látványosan megváltozni.

Budapest jócskán túl van a hőskorán, amikor falai közül a polgári életforma könnyed biztonsága, hangulata áradt. Megihlette például Molnár Ferencet, Krúdyt, de azok más idők voltak. Kihalt az a polgárság, ami Budapestet jelentette, amint kilépek az utcára, idegenség vesz körül. Ez már a beköltözöttek Budapestje, azoké, akik itt laknak, de már nem érzik magukénak a várost.

Írónak talán csak akkor látszunk igazán, amikor - ó, borzalom - ülünk kinagyított fényképünk alatt tollal a kezünkben, ahogy éppen dedikálunk. Amikor az író hétköznapi helyzetekben is annak akar látszani, az visszataszító. Borzalmasak tudnak lenni az írói portrék, tenyérbe foglalt töprengő arccal, koncentráló tekintettel, könyvtárfallal a háttérben. Miközben ez a hivatás, mint az alkotómûvészetek legtöbbje, inkább rejtőzéssel, de sok lazasággal, bohémséggel jár.

A felhő részben az alatta elterülő domborzat égi képe, igyekszik az alatta levő világnak megfelelni, mint ahogy az ilyesmi valóban jórészt az ott uralkodó fizikai viszonyoknak, a talaj vagy éppen a tengervíz hőmérsékletének, a páratartalomnak a függvénye. És a képzeleté, amikor társítani próbálom őket.

A legmûvészibb fordítás során is tíz-tizenöt százalék mindig elvész a szöveg értékeiből. Az a jó fordító, aki ezzel tisztában van, és a veszteséget igyekszik élő párhuzamokkal kompenzálni.

Az ember: egy titkokkal teli bőrzsák.