Szerző

Bodor Ádám

Nincs az a túlzó írói képzelet, amit az élet a maga határtalan leleményével ne tudna meghaladni.
Egy aránylag magas életkor eléréséhez (...) ritkán fûzhetők személyes érdemek. Legjobb hát a még lehetséges örömökkel élve rezignáltan tudomásul venni.
Bizonyos fokig tudás, tapasztalat és emberi magatartás része, hogy az ember aránylag tisztában legyen azzal, hol van a helye, mit is gondoljon magáról. Akkor pedig nincs szüksége különösebb bókokra, elismerésre, netán további ösztönzésekre.
A hatalom a hozzá dörgölőzőket is nagyon meg tudja vetni.
A kommunizmus évtizedei minden belső tiltakozásunk ellenére igen mély nyomot hagytak a gondolkodásunkban. A gyászos korszak után ma már megelégszünk bizonyos klisékkel, sémákkal, a szabadság, demokrácia díszleteivel. Sok van még hátra, amíg kikecmergünk az örökség szorításából.
A szegénység inkább mozgósítja az ember rejtett tartalékait, az anyagi biztonság inkább restségre késztet, kívül-belül elpuhítja az embert.
A dolgok rendje szerint az idő múlásával egy város is alakul, arculata változik. (...) Miközben az ember ösztöneitől, emlékeitől hajtva újra és újra hazavágyik, ahogy kiszáll a kocsiból, vagy leszáll a pályaudvaron, oda az egész. Ahova annyi várakozással készültünk, nincs többé.
A láncitalozás, a folyamatos alkoholos állapot egy illúziókkal teli, kompenzációs hazugságokra épülő, párhuzamos tudati állapotba vezet: lassan már elhiszed saját lódításaidat, tovább építgeted őket.
Inni úgy érdemes, ha az ember tisztán kezdi, így módodban áll ténylegesen átélni, ahogy az alkohol szétárad a sejtjeidben, ahogy lassan-lassan megenyhülsz a világ iránt, és kezded más színben látni. Ez az italozás igazán értékes, felemelő állapota, illik is fölismerni a pillanatot, amikor arra a napra abba kell hagyni.
Amikor engedsz a természet hívásának, a mindenség egy elérhető darabjához készülsz, nem más ez, mint az elemekkel, kicsit az örök idővel való találkozás misztériuma. Némi túlzással a világ metafizikai valóságát keresed, ahol többé már semmi nem köthető az emberhez, közelében létezésed is merő illúzió, nincs semmire biztos magyarázat.
A közbeszédben tabunak számító dolgokról is szóltak a novelláim, sokan ma is csodálkoznak, hogyan jelenhettek meg. Hát ugye, elsősorban azért, mert megírtam őket. A meg nem írt novellák tényleg nem jelennek meg soha.
A mûvész magányos lény, amit megteremt, az a magány pillanataiban születik.
Az ember integritása a legnagyobb kincs, ha elveszíted, oda az önbecsülésed, oda mindened.
A történelemben nincsenek lezárt folyamatok, csak rossz emlékû dúlások és emlékezetes békésebb korszakok, amelyekkel párhuzamban mindig ott kísért az a másik, aminek forrása bennünk van.
Ha egyszer írásra adtad a fejed, képzeleted megosztani kívántad egy ismeretlen, igen heterogén közönséggel, máris kiadtad magad, akár illetékteleneknek is, préda vagy, kedvükre marcangolhatnak.
Annak a fiktív képnek, amelyet történeteid előadása során kivetítesz a világra, egy kicsit óhatatlanul magad is része vagy.
A szegénységben, kivetettségben élő ember szeret föltekinteni akár rettentő hazug eszményekre is, kész bármikor illúziók, ábrándok, hamis teóriák híve lenni, és azokat lelkesen legitimálni. Ezért könnyû az elnyomottat az elnyomás cinkosává tenni.
A szabadság, a boldogság fogalmai mindaddig üresek, legalábbis sterilek, amíg ellentétpárjukban az ember meg nem tapasztalja őket.
A természet akár szelíd, akár idegen, riasztó és félelmetes, abban igazán megrendítő, hogy az embertől, az emberi tevékenységtől független szervezet.
Deviáns látásmód, túlzó csodálat, mitikus elfogultság nélkül mûvészi alkotás sem létezik.