Children of Distance

Anya, mondd el, miért nem hívtál? Anya, rossz, hogy kitagadtál. Tudod, felnőttem már, és a szívem még fáj, nem kellesz, már így jó.

Soha többé nem megyek a szívem után már, Egyszer elhittem a mesét, hittem, tárt karokkal vár, Amire vágyom, miről álmodtam, Minden emlékem itt hever előttem egy sáros lábnyomban.

Ha szerencsém van, esetleg még azt a kort is megérem, Hogy földi létem tágabb összefüggéseit megértsem. És ezt soha nem kérem, de mindig reméltem, Hogy tovább él az emlékem a barátaim lelkében.

Ha bánt az élet, okkal teszi, nem öl meg, csak erősít.

Szeretlek, tudd meg, hiába titkolom, A lakat zárva, de a kulcsát itt hagyom.

Gyere, ülj ide mellém, hadd súgjak valamit! A kapocs közöttünk, mi kettőnket alakít. Nem kell más, nem érdekel senki, Tőlem téged senki nem tud elvenni. Hogy veled maradok-e? Tudod a választ... Amíg csak élek, mindig nyújtom a támaszt. Itt vagy mellettem, más nem számít, Lelkem egy szikla, de szemed meglágyít. Ha elmennél, nem lenne értelme Folytatni, többé nem kelnék életre!

Ölelj erősen, hogy a magányt megfojtsam, Vigyázz rám, kérlek, nehogy elrontsam, Bújj mellém, jó így, csak összefonódva, Védjük kis világunk a világtól óvva.

Õ az első szó, ő az utolsó, Mikor felkelek reggel, és a fejem lehajtom, Õ az egyetlen érték, és összes jó, Kinek emlékét őrzöm, és meg is tartom.

Ha rám gondolsz, Ha megcsókolsz, Ha megbántasz, Mosolyoddal kárpótolsz. Ha nincs tovább, Ha nincs már több, Egy lap őrzi emlékül, Mit is rejt a könny.

Úgy intek búcsút a régi barátoknak, Mint akik a végén csak azért találkoztak, Egy kézfogás, nem más, ennyi, ami megmarad, Gerinctelen lettél, úgysem embereled meg magad.

Egy könny egy könyvbe zárva, Mint a rab, ki nem szabad, de jóra várva száll. Nem kell tanár a szív nyelvén, Ért, aki érez, én miért ne tenném?

A halálnak nincs romantikája, de mégis húz magához, Úgy várok rá, mint arra, mikor ajkam ér a szádhoz. Menny vagy pokol, könyörgöm, vegyél magadhoz, kérlek, Nincs más vágyam, mint hogy boldogan nyugovóra térjek végleg.

A hazámat csodálom, hisz az életünk játék, Túl komolyan veszitek, csak egy mosolyt látnék Az arcodon, amint te is minden nap ráébredsz, A következő napod is csak ugyanúgy játék lesz. Ezért ne add fel most, csak indítsd el újra, Az életünk már nem áll le, bármilyen furcsa, Ezt addig kell élvezni, amíg megtehetjük, Mindegy, hogy ér véget, mi mindenképp szeretjük.

Tudom, már elmúlt, vége a szépnek, Szépen, lassan eltûnnek a képek, Sebeim maradnak, nyitva a világnak, Példát mutatva, gátat szabva a hibáknak.

Az ég felé nézek, kérdem, mit tegyek? Valóság vagy álom ez, de fel nem ébredek. Örökké valóságnak tûnik minden pillanat, Mikor kósza emlékeim közt hallom mézédes hangodat.

Nem kértem életet, nem kértem bánatot, sem szenvedést, De kaptam eleget, hidd el, mellé félelmet meg rettegést. Most itt állok, a szellő fúj fülembe síró dallamot, A könnyek porba hullnak, én meg magányosan ballagok.

Van remény, igen! De hol? Én nem látom, Így az álmokat jobb, ha magam valóra váltom, Mintha állnék, várnék, egy helyben járnék, S hagynám, hogy csendesen elnyeljen az árnyék.

Álmodozok róla, hogy majd a szabadban elterülve Nyugalom lesz mindenhol, és bezárkózom belülre, Az elmém titkos zugába, és rájövök majd végre, Hogy te hiányzol egyedül az út végéhez érve.

A tökéletes pillanat úgy elrohan, mint egy álom, A szemem már lezárom, mikor izgatottan várom, Mikor tudom, hogy ez véget ér, hiszen csak egy pillanat, Nem is reménykedem benne, hogy majd végleg így marad. Ezért aztán egyedül, úgy, hogy nem zavar meg senki Eljátszom, hogy megszûnik a világ, nekem ennyi.

Mikor a nevem meghallod, könnybe lábad a szemed, Ahol az ég és a föld összeér, ott nevetek feletted! Szemem vértől izzik, haragomtól óvjon meg az ég, Mikor a szikrából vad tûzvihar lesz, nincsen menedék! Szeretlek gyûlölni! Gyûlöllek szeretni!