Children of Distance

Nélküled annyira más, úgy imádom, feldob a változás, Szaladj még, zavarni nincs pofám, bármit megadnék, csak ne nézz vissza rám.

Veled különleges volt minden egyes pillanat, Tévedtem, mert azt hittem, hogy ez örökre így marad, Veled most lezártuk, de a szerelmünk el nem múlt, Nélküled nem megy, mert veled még lesz egy út.

Olyan álom vagy, ami már függővé tett, rászoktam, Egy olyan álom vagy, ami nem létezik, csak álmomban.

Micsoda tévedés az, hogy a szív sohasem téved, Erre akkor jöttem rá, mikor megismertelek téged.

Minden ember gyarló, az őszinteség rég kihalt, Miattatok feladnám, de az ösztönöm is élni hajt, A gyávaságom vezérelt, de nem számolhat le velem, Elvesztem a reményt, mégis adj okot, hogy ne tegyem.

Itt életnek hívják azt, ahol nincs étel az asztalon, Ti meg leléptek a diplomával, én is ezt tapasztalom, Külföldön majd megbecsülnek, mesebeli történet, Itthon kussolsz róla, hogy lélekben hogy törtél meg.

Ha megdöglök egyszer, csak írjátok a síromra, Nem mentem el, csak már nem annyira bírom ma. Túl nehéz a lét, túl könnyû a vég, A jobbakat úgyis az élet tépi szét.

Gondom ontom monoton, folyton mondom konokon, Folyton sokkol modorom, a sok rossz dolgot sorolom. Okolom a sorsom, pedig én vagyok a gyáva lélek, Elméletben felnőttem, de még mindig anyával élek.

Én inkább veled lennék, Elfelejteném, de nem megy még, Újra bezárom a kisszobát, Nem akarom látni, ha nincs tovább.

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek, A szívemet nyomja, mikor a múltba nézek, Könnyeim hullnak, a párnára borulva Sírok egy végtelen könyvet lapozva.

Annyira fáj, hogy nem lehet a kezed a kezemen örökké, A szíved a szívemen, a nyom, ami elkísér, mielőtt mennél. Annyira fáj, hogy nem lehet az időt megfogni, ha kérem, Bármire képes lennék érted, ha fordul az érem.

Ha volna választásom, az csakis te lehetnél, Mert nincs is szebb dolog egy nyári szerelemnél, A parti fûben fekve, a csillagunkat csodálva, Így álmodjuk magunkat a földöntúli szobámba, És ha hiányzol néha, csak lehunyom a szememet, Ha azt kérném, hogy maradj itt, mi lenne a felelet? De ne is mondj semmit, álmodozzunk tovább ma, És örökké emlékezzünk majd erre a csodára!

Elmondhatnék mindent, hosszú volt, de mégsem megy, felesleges minden szó, te már sosem érted meg. Százszor forgattad a kést meg bennem, egyszerre megfordult a fejemben, hogy nem ember, aki ezt tette.

Megírtam a levelet, szét is tépem - így már jobb, Sírok, de ez olyan könny, amit titokban csak én látok.

Tudom, hogy elmúlt már, talán én mégsem sírhatok, Nem köszönök tőled el, mégis véget ér. Százszor megbántam, mégis tudom, hogy így a jobb, Belehalok, szívem már úgysem feled el.

Idegbeteg vagyok, folyton ezen kattog mindenki, De hányszor kérdeztétek, hogy segíthetnétek innen ki? Mindenkit csak a felszín vakít el, de hidd el, Amit hallasz, nem megjátszott, csupáncsak inger.

Olyan nap vagy, ami már soha nem jön el, csak hiteget, Egy olyan nap, ami végén kitépi a szívedet, Olyan emlék vagy, ami bennem él, nem törlődik, Amin aztán az ember még éveken át őrlődik.

Nem törtem össze, csak csalódtam magamban, Hiába vertek át százszor, így is naiv maradtam.

Újabb reggel, megint úgy indulok el, Hogy a kilátástalanság boldogságom torkát metszi el, Lehajtott fejjel sétálok a melóba, hogy a szememben Ne lássák ezt az életet, melyet elásnának a helyemben.

Mikor alszik a táj, csendes az éj, Nem száll a levél, nem zúg a szél. Keserédes csók íze még ajkamon izzik, És hangod még bennem él.