Children of Distance

Megyek tovább, ma mosoly lesz a könnyek helyett, Ellenem a világ, de a hitemet nem törhette meg.

Aki nem fogja meg a padlót, abból nem is lehet bajnok.

Egy utazás az életünk, egy utazás a lét, Egy alagútban ébredünk és keressük a fényt.

Elengedem a dolgot, már tüske sincsen bennem, Most az életem üres, mégis valamit keresek, Vajon ennyire megváltoztam, vagy ugyanaz lehetek? Én sem értem, mi ez, ami még kavarog bennem, Néha ordítanék, de inkább maradok csendben, Félig felemésztett, mégsem ölt meg engem, Nekem fontos volt, mégis tönkretettem...

A hosszú ölelésben elvesznek a percek, Lehunyom a szemem, ezzel leplezem a terhet... Elbújok válladon, elrejtem könnyem, Oly nehéz a búcsú, hát ne engedj el könnyen. Egy ölelést, egy csókot azért elviszek az útra, Ezzel szûkösen kibírom, amíg viszontlátlak újra.

A néma tettekkel néma lettem.

Régen fontos volt, ma egy idegen néz csak rám, Amiért ragaszkodtam, ma lehet, hogy eldobnám, Hiszen csak gyerek voltam még, már csak a választ szeretném, Azt tudom, te ki vagy, de ki vagyok én?

Jól vagyok kifelé, de idebenn meg szorongok, A tükörben reggel egy idegennek mosolygok.

Valamiből egy van, nem élheted át még egyszer, Valamihez nem elég a szív, hanem már lélek kell. Van olyan út, ami százszor kísért az emlékekkel, Kár volt eddig álmodozni, itt az idő, ébredj fel.

A sötét életemen szaladt át a fény, Lehettél volna gyémánt, de maradtál csak szén.

Megtörtek a hónapok, nem mondanám, hogy jól vagyok, Tudtam, vannak nehéz percek, jöhetnek még rossz napok.

Lehet, hogy nem az vagyok, akire vágytál, De mégis jobban szeretlek másnál.

Ha tehetném, már nem is lennék mással, Hiszen a társaság nem egyenlő a társsal.

Te vagy a kávémban a hab, te vagy az égen fenn a nap, Te vagy a jó, te vagy a rossz, te vagy, ami bennem megmarad.

Álmatlan éjszakákon át az üres tereken, Félrészeg séta, elmosott pecsét a kezemen. Azt hittem, már az élet nem tartogat semmi jót, De végszóra megjöttél, és megmutattad, nem ennyi volt.

Megtanultam, hogy a tüske ott marad az ember szívében. A sok hülyeség után úgy éreztem, örökre kiégtem. Miért nem tudom elmondani anélkül, hogy ne fájjon? Talán mert valahol nem akarom, hogy kettőnk útja elváljon.

Egyszerû ember voltam, egyszerû szavakkal, Tele félelemmel, ja, hatalmas falakkal. Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem, Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem: Születtem nyolcvan, éltem halálomig, De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.

Maradtam, aki voltam, mikor megismertél régen, Csak közben megőrültem, meghaltam, nagyon-nagyon mélyen.

Csak játszottam, és kacagva ástam a síromat Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat. Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt Így az idő távlatából már minden másképp fest.

Olyan gondtalan minden, Amíg a szívem rejti a kincsem, A Földön annyi jó dolognak van még hely, Ha tehetném, nem is nőnék fel.