Mert mi vagyunk az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör, fekszik benne az ifjú halott, jár, kél, él, mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat, soha el nem múló nyárban csónakázik, soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat, s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.

Kapcsolódó idézetek

1. Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A "halhatatlanságnak" ez a legvigasztalóbb formája.
2. A sír nem csupán egy gödör, amelybe elásnak egy holttestet vagy egy urnát, hanem menedékhely a szeretteink szívének, akiket az elhunytak hátrahagynak.
3. A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszûnik az esztelen loholás. Müller Péter
4. Lelkünk soha sincs olyan közel a valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek és a hazugságnak. A lét éppolyan meztelenné válik, mint a születésünk pillanatában. Nincs már gazdag, szegény, ellenség, barát - az önzés falai leomlanak, és megszûnik az esztelen rohanás. Müller Péter
5. Az élők szíve a holtak igazi temetője. Publius Cornelius Tacitus
6. Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná: - Bolondul éltem! Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyûjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál. Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb. Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért. Gárdonyi Géza
7. Hogyan lehetne versengeni azokkal, akik fiatalon haltak meg, akik az emlékekben nyugszanak, és évről évre csak szebbek és jobbak lesznek? Miközben mi öregszünk, lerakódik ránk a zsír, mellünk megereszkedik, járásunk merevebbé válik, tekintetünk eltompul, és már a gondolkodásunk sem a régi, hibázunk, zöldségeket beszélünk vagy esetlenül, sértőn, bántón, ártón fogalmazunk, míg ezek a halottak sosem hibáznak, ők sosem kiállhatatlanok reggelente, sosem szellentenek a reggelinél, sosem felejtik a koszos alsógatyájukat a kád szélén, nem rosszkedvûek, nem igazságtalanok vagy önzők és mogorvák; a halottak csak folyamatosan ragyognak az emlékeinkben. Jón Kalman Stefánsson
8. Mert az élet repül velünk, ha szárnyalunk vagy csak megyünk, andalogva, kézen fogva, emlékeket felkarolva, sóhajokba kapaszkodva, összebújva vagy széthullva, illatokkal, illanókkal tele tarisznyánk a jóval, hamuba sült fájdalommal, friss idővel vagy múlttal, ezerarcú szép titokkal.
9. Komor az élet az olyan házban, mely üresnek látszik, mert örökre eltûnt belőle valaki, akit annyira megszoktunk, és ha kezünkbe akad a halott valamilyen kedves holmija, mindig friss fájdalommal telnek meg napjaink. Egy-egy emlék érinti minduntalan szívünket s megsebzi. Guy de Maupassant
10. Ma este az egész világon sajátos fények vonulnak el; gyertyafényes temetők világítanak bele a ködbe. (...) Ez a hangulat elkel nekünk. Kell nekünk valami, sőt minél több abból a láthatatlan végtelenségből, melyből a lelkek jönnek felénk s melybe a világ is siet; kell, hogy megülje lelkünket az érzés, hogy hiszen az a végtelenség tulajdonképen a mi világunk, s milliószor többen vannak már ott, mint mi itt, s mi is csak egy darabig maradunk itt; azután pedig oda sietünk, hol sokan, mindnyájan és soká, mert vég nélkül leszünk. Prohászka Ottokár