D. Tóth Kriszta

Az ember mindig az ismerőset keresi, az ismerősbe vágyik vissza, az adja neki a komfortot. A komfortos, az ismerős nem biztos, hogy jó neki, de akkor is azt keresi. Amikor ilyen gyorsan változik a világ, akkor az embert megijeszti az, hogy elveszíti az ismerős dolgokat, és ez az ijedtség, félelem, szorongás nagyon sok negatív érzelmet szül, és nem felejtetlenül segíti az egymás megértése felé való törekvést.

Akkor mûködik jól egy család, ha egyértelmûek a szerepek, ha mindenkinek jut egy, és mindenki csak a magáét játssza.

Egy párkapcsolat nem attól mûködik, hogy két magyar vagy két angol van benne. Hanem attól, hogy a két személy bőre alatt milyen ember rejlik. Ha illenek egymáshoz, akkor nincs az a kulturális akadály, amelyet ne tudnának áthidalni. Ha nem, akkor tönkremegy, és nem azért, mert az egyik ilyen nyelven álmodik, a másik meg olyanon.

A világ, édes lányom, annyiféle, ahányan élünk benne.

Ha megismersz egy idegen nyelvet, az ajtót nyit egy másik kultúra felé. Az pedig csak rajtad áll, hogy átlépsz-e a küszöbön, és befogadod-e magadba a világ egy újabb szeletét.

Ha minden este ugyanabban az időpontban egy meztelen feneket mutatsz a tévében, az emberek először felháborodnak és panaszkodnak. Ha néhány hónap múlva egyszer csak leveszed a képernyőről a meztelen feneket, és abban az időpontban valami mást mutatsz, újra felháborodnak és panaszkodnak. Méghozzá azért, hogy hová tetted a feneket, amit olyan jól megszoktak?

Óriási kincs (...) a szabadság. Nem lehet rá árcédulát ragasztani.

Nagyon nehéz érzés, amikor át kell lépnie az embernek a saját árnyékán. Viszont nagyon hasznos!

Az embernek saját természetéből fakadó különböző tulajdonságokat kell megfékezni ahhoz, hogy jó riporter legyen, például a türelmetlenséget vagy a túlzott kíváncsiságot.

Megfizetsz a szabadságodért energiával, idővel, ősz hajszálakkal, terápiába ölt pénzzel és a többivel, de szerintem megéri.

Van, hogy tovább megyek, mint ameddig kellene, és egy-egy vitában kimondok valamit, amit nem kellene. Olyankor elszégyellem magam, bocsánatot kérek (...), és emlékeztetem magam arra, hogy micsoda nagy szerencsénk van azokkal, akik körülöttünk vannak. Hogy ott vannak. Hajlamosak vagyunk evidenciának venni a jelenlétüket, pedig egyáltalán nem törvényszerû, hogy egy család, a maga defektjeivel és állandó hiányzóival, mégiscsak ennyire kerek egész legyen, mint a miénk.

A gyerekek óriási túlélők. Tudatuk hihetetlen hatékonysággal mazsolázza ki az emlékek és tapasztalatok közül a jót és hasznosat, és szórja ki a szemétbe azt, ami egy kicsit is fájdalmas vagy kellemetlen.

A titok: varázslat. (...) És minél intenzívebben kívánkozik ki belőlünk, annál édesebb megőrizni magunknak.

A következmények vállalása nem jelenti azt, hogy kitárom a kabátom: ide lőjetek!

Dosztojevszkijnek igaza volt. Gyermekek jelenlétében valóban meggyógyul a lélek. A helyére kerül minden. Kitisztul az elme.

A gyerek az az ember, akinek nincsenek ellenségei, csak barátai vannak, aki eredendően jó és intelligens. Tárva-nyitva áll a szíve előttünk, és csupán két dolgot kér tőlünk: gyökereket és szárnyakat.

Olyan sokáig vagyunk képesek hordozni mindenféle lukakat a szívünkben, és néha úgy elmegy az élet, hogy egyszer csak vége van valamelyikünknek, a luk meg ott marad.

Ha már fontos neked a fenntarthatóság, akkor jobbat teszel a Földnek azzal, ha jól vagy és olyan öregkort csinálsz magadnak, amivel kevésbé terheled azt a Földet, amit annyira féltesz.

Mindig csak a következő valamiig akarunk elérni. A következő nyaralásig, a következő életeseményig, a következő fizetésig, és végül ebből áll az élet, a következő valamiig való élésből.

Higgyél valamiben, a mûködésedben, a szakmai tudásodban, az emberségedben meg az útban, amit választottál, és ha ez megítélődik különböző, rajtad kívül eső szempontok szerint, amire nem vagy hatással, akkor nagyon rosszul teszed, ártasz magadnak, bántod magad, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítasz neki.