Daniel Chamovitz

Az állatok csaknem kivétel nélkül meg tudják választani környezetüket: menedéket keresnek a vihar elől, ennivalót és társat keresnek, vagy az évszakok változását követve kedvezőbb időjárású vidékekre költöznek, a növényeknek azonban tûrniük kell az időjárás jelentette megpróbáltatásokat, és alkalmazkodniuk kell a mindenkori körülményekhez, mert nem kelhetnek útra, hogy kedvezőbb környezetet keressenek. Így aztán bonyolult érzékelő- és szabályozórendszert fejlesztettek ki, és ennek révén növekedésük ütemének változtatásával idomulnak a környezeti viszonyokhoz.

A növények nem csak kibocsátják az illatokat - érzékelik is a többiek illatanyagait.

Az emberi emésztőrendszerrel összehasonlítva: a növény legelőször is "megkóstolja" gyökereivel a talajban lévő anyagokat, aztán eldönti, hogy közülük melyik jusson át az endodermiszen - éppen úgy, ahogy a mi beleink szabályozzák a tápanyagok felszívódását. Alapjában véve a növények ízérzékelő képességének mûködése nagyon hasonló ahhoz, ahogyan az emberi szervezet sejtjei tartják fenn ásványianyag-egyensúlyukat.

A növények nem élnek át megbánást, és nem vágyakoznak új állás után. Nem élnek át tudatos szellemi tapasztalatokat vagy érzelmi állapotokat. Némelyik (...) viszont akár tízszer is érzékenyebb nálunk, ha arról van szó, hogy megérint valamit. Indái érzékelik egy negyedgrammos fonal érintését, és egy ilyen leheletfinom inger már elegendő is ahhoz, hogy elkezdjenek az adott tárgy köré csavarodni. Mi, emberek többnyire nemigen érzékelünk ujjainkkal két grammnál könnyebb érintéseket. A növények jóval érzékenyebbek az érintésre az emberi lényeknél, és ezen a téren meglepő hasonlóságokat mutatnak az állatokkal.

A növényeknek van tapintóérzékük, de fájdalmat nem éreznek, és a reakcióik nem szubjektívek. A mi fájdalomérzékelésünk ezzel szemben nagyon is szubjektív, személyről személyre változó. Az egyik embernek egy könnyed érintés kellemes lehet, a másik azonban már csiklandozásként érzékeli. A különbözőség okai az ioncsatornák megnyitásához szükséges nyomás erősségét meghatározó genetikai jellegek eltéréseitől a félelemmel, pánikkal, szomorúsággal kapcsolatos, a konkrét tapasztalatokat esetleg eltúlzó személyes lelki beállítottság sokféleségéig terjednek. A növények mentesek az efféle szubjektivitástól, mert nincs agyuk. Érzik azonban a mechanikus hatásokat, és sajátos módon válaszolnak a különböző fajta ingerekre. Reakcióik nem segítik elő a fájdalom elkerülését, de úgy módosítják a növény fejlődését, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjon a környezethez.

Helyhez kötött, gyökereikkel a földbe kapaszkodó szervezetekként a növények nem tudnak elhúzódni vagy elmenekülni, de meg tudják változtatni anyagcseréjüket, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjanak a változó körülményekhez. Az érintésre és más fizikai ingerekre adott növényi és állati reakciók erősen különbözőek, de az őket kiváltó jelzések a sejtek szintjén kísértetiesen hasonlóak.

Az erdőket ezerféle hang tölti be. Madarak csicseregnek, békák vartyognak, tücskök ciripelnek és szél susog a fák levelei között. Ebben a soha el nem hallgató koncertben megszólalnak fenyegetések, hízelgő szólamok, vészjelzések és nászszertartások hangjai. Egy elpattanó gally reccsenésétől megriadt mókus felszalad a fára, a madarak egymást hívogatják. Az állatok a számtalanféle hangra reagálva szüntelen mozgásban vannak, és közben maguk is hangokat keltenek, hozzájárulva a roppant kakofóniához. Ám míg az erdő recseg, csivitel, surrog, zörög és susog, a növények csak hallgatnak, és mintha tudomást sem vennének az egész hangzavarról. Vajon valóban süketek az erdő lármájára? Vagy csak mi nem észleljük a reakcióikat? (...) A növények valószínûleg nagyon is reagálnak a hanghatásokra.

A növények (...) helyváltoztatásra képtelen, gyökereikkel a talajba kapaszkodva élő szervezetek. A nap felé nyújtózkodnak és meghajolnak a nehézkedési erő hatására, de elszaladni, menekülni nem tudnak. Helyhez kötötten élnek a folyamatosan változó környezetben. Ezenfelül nem abban az idősíkban léteznek és mûködnek, mint az ember és az állatok. Mozgásuk - eltekintve az olyan kirívó kivételektől, mint a mimóza vagy a Vénusz légycsapója - egészen lassú, emberi szemmel alig érzékelhető.

Ez a módszeresen dolgozó természettudomány nagy erőssége, és ez különbözteti meg az áltudománytól. Utóbbi a feltevéseit alátámasztó megfigyelési adatokat keresi, előbbi a cáfolatokat.

Kutatóként pontosan tudom, hogy minden feltételezésem és következtetésem a legjobb esetben is csak tapogatózás, ami arra vár, hogy a jövőbeni eredmények megcáfolják. Az áltudományok mûvelői és hívei ezzel szemben nem engedik, hogy az elméleteik ellen szóló bizonyítékok befolyásolják meggyőződésüket.

Sok minden van, amit még nem értünk, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem létezik tudományos magyarázat, amit egy megfelelően kigondolt és megvalósított jövőbeni kísérlet felfedhet előttünk.

Természetesen nem csoda, hogy a növényeket mozdulatlan lényeknek tekintjük, hiszen helyhez kötötten élnek, örökre a földbe gyökerezve, helyváltoztatásra képtelenül. Ám ha hosszabb időn át türelmesen figyeljük őket, azt tapasztaljuk, hogy szó sincs mozdulatlanságról; finom és bonyolult mozdulatok olyan gazdag parádéjának vagyunk tanúi, mintha Barisnyikov kelne életre egy balettelőadás első jelenetében. Levelek pöndörödnek és bomlanak szét, virágok tárulnak ki és csukódnak össze, hajtások köröznek, inognak és hajladoznak.

Az emlékezés sokszor jókora részét teszi ki az ember napi szellemi tevékenységének. Emlékszünk egy-egy felséges lakomára, a gyermekkorunkban játszott játékokra, vagy egy különösen vicces esetre tegnap az irodában. Felidézünk egy lélegzetelállító naplementét a tengerparton, és soha nem felejtjük el a tragikus, fájdalmas vagy rémítő tapasztalatokat.

Memóriánk az érzékszervi tapasztalatokat használja támpontoknak: egy ismerős illat vagy egy szeretett dal színes és részletes emlékképeket idézhet fel, és a messzi múltba vagy távoli helyekre röpítheti vissza az emlékezőt.

A növényeket sokféle és sokrétû érzékszervi benyomás éri, de nyilvánvalóan nincs emlékezőképességük; nem tölti el őket rettegés az aszály gondolatára, és nem álmodnak az áldott nyári napsugarakról. Nem emlékeznek arra, hogy valaha parányi magocskák voltak, és nem félnek attól, hogy idő előtt találják kibocsátani a pollenjeiket. Az öreg fák nem emlékeznek vissza az árnyékukban valaha is szunyókált emberekre, mint Walt Disney filmjében, a Pocahontasban Fûzanyó. Ám (...) a növényekben kétségkívül megvan a képesség arra, hogy "tároljanak" régebben történt eseményeket, és szükség esetén később előhívják az információt.

Az epigenetikai folyamatokban az a legbámulatosabb, hogy ezek teszik lehetővé az emlékezést, az emlékek tárolását nem csak egyetlen szervezetben évszakról évszakra, de nemzedékről nemzedékre is.

Az emberi agy mûködése és a növények fiziológiája között talán sokkal kisebb a különbség, mint gondoltuk.

Noha az emberek nyilvánvalóan intelligensebbek az állatoknál, nem túl valószínû, hogy az intelligencia mint biológiai jelleg a Homo sapiens kizárólagos kiváltsága legyen.

A kérdés nem az, hogy intelligensek-e a növények (...), hanem az, hogy érző lények-e - a válasz pedig az, hogy igen, azok. A növények nagyon is tisztában vannak környezetükkel. Érzékelik a látható világot, különbséget tesznek vörös, kék, infravörös és ibolyántúli fény között, és a tapasztaltaknak megfelelően reagálnak. Érzékelik az illatokat, és felismerik a levegőben egészen parányi mennyiségben sodródó vegyületeket is. Tudomásuk van arról, ha valami hozzájuk ér, és megkülönböztetik a különböző fajta érintéseket. Érzik a gravitációt, és úgy irányítják növekedésüket, hogy a gyökereik lefelé, a hajtásaik pedig felfelé törekedjenek. Mindezen felül pedig tisztában vannak a múlttal, emlékeznek a régen átélt fertőzésekre és más megpróbáltatásokra, és emlékeik alapján irányítják, módosítják fiziológiai folyamataikat. Hogyan kell megváltoztatnunk a zöld világgal szembeni viselkedésünket, miután felismertük, hogy a növények érző lények? Nos, ők nem személyekként érzékelnek bennünket; számukra pusztán egy vagyunk a külső környezeti hatások közül, amelyek növelik vagy csökkentik életben maradásuk és szaporodásuk esélyeit.

A növények érzékelik környezetüket, az ember pedig része ennek a környezetnek; nem érzékelik azonban a sok millió kertészt és növénykutatót, akik mind úgy érzik, hogy személyes kapcsolatot alakítottak ki velük. Az odaadó gondoskodás vagy az aprólékos figyelem sokat jelenthet az ember számára, de ez a viszony nem sok mindenben különbözik a kisgyermek és képzelt barátja közötti kapcsolattól: az érdeklődés, a vonzalom és a szeretet teljességgel egyirányú.