Depresszió

Nem hittem el, hogy létezik Akit így lehet, és így szeret. De bármikor, ha kérdezik Most már így felel a szerkezet:

Néha a gyomrom kifordul már a szerelmes daloktól, de máskor én is azt üvöltöm neked teli torokból, hogy mennyivel édesebb és szebb ez az élet, hogy ha van olyan, aki mellett én is elviselem magam.

Száguld az élet, de én nem maradok le róla, Ha vége a játéknak, nincs második próba. Úgy szeretnék megkapni mindent, amit ad, Hangosan ünneplem, amíg már csak a csend marad.

Rövid boldogságom A végzet arcába vágom A halandóság súlyát A szépségek felülmúlják Az életre így szoktam rá Így váltam nyitottabbá A szeretetre és örömre Készen a vízözönre.

Jól tudom, hogy ebben a korban nem lehet az első a sorban, aki bármiféle értéket mutat, és nem egy hamis képet.

Én most eldobom a gondomat, Nem zárhat be egy gondolat, Kell minden boldog pillanat, Nem tarthat a súly a víz alatt.

Ha suttogva élsz nagy zajban, Nem hallja senki, ha baj van.

Az élet ökle gyomorszájon vágott. Hol van a bátorságod? Ne hidd másnak el, hogy kevés vagy, mert elfogy az erőd napról-napra! Ha nem állsz újból talpra.

Annyit jelent az élet neked, Amennyire értékeled: Félig üres, vagy félig tele, A döntés a tiéd. Élj hát vele!

Nincs már Bennem Kétely Az én helyem Ott van Mindig Ahol Te vagy nekem.

Te vagy a szél a szárnyaimnak, A fény az árnyaimnak, Minden jót megadtál, Örökre megragadtál.

Nem vagyok beteg, elveszett, csak néha egy-két dolgot...

Aki itt van a tükrömben Börtönőr a bőrömben.

A boldogság egy szikrára vár Csak tőled, hogy bent lángra gyúljon, A hosszú tél a porba hulljon...

Történt, ami történt, vissza nem csinálhatod már, A kérdés, hogy ebből mennyit tanultál?

A szabad gondolkodás sztrádáján még ma is gyorshajtásért szállnál rám, akkor is, ha azt mondom, hogy jól járnánk, ha a szabadságot okosan használnánk.

A világ és a lét itt kegyetlen. közhely, mégis így van temetlen: minden szemét marad a régi, de pár szép percért érdemes élni.

Új tavasz nem jön a télre, hullámunk partját elérte. Néha még jó, ahogy nézel, a megszokás tart erős kézzel. Tévedés volt itt keresnem társat, de új útra leltem. Az emlékek szépek, de mára kiégtél. Mondd, mi is vár, ha nincs szerelem, de nincs vége.

Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell, neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt, de ha megkaptad, már nem érdekel, ott rohad a szemétdombon majd.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy valami fény ér, és érzem, hogy van miért tovább lépnem.