Dmitry Glukhovsky

Ne ítéld el az embereket. Az emberek nem bûnösök.

Oda, ahová vágynak, nem tudod elvezetni őket. Nem visszatérni akarnak oda, hanem emlékezni rá.

Mindenki abban hisz, amiben neki kényelmes.

- És miért nem indulsz el? - Csak. Mert az ember beszari. Könnyû elhatározni, de nehéz rászánni magad.

Egyszerûen nem tudod, mit kezdj velem. És akár a világ végére is elküldenél, csak hogy este ne legyek itt.

Meg kell bocsátani neki azt, amit az emberrel mûvelt, meg kell bocsátani neki a háborút, a tönkretett bolygót, azokat, akiket megöltek. - Ezt nem Õ csinálta. Hanem mi. És utána még kinyújtotta felénk a kezét, hogy kihúzzon bennünket a gödörből. Mi pedig a fogunkkal akaszkodtunk belé. De meg kell, hogy bocsásson nekünk. Nem tudom megbocsát-e. Én az Õ helyében nem bocsátanék meg. Az Atyaisten nem bocsát meg senkinek. Az egész Ószövetség csupa háború meg különleges hadmûvelet. Ezzel szemben Jézus mindenkinek megbocsátott.

Isten nélkül a Föld nem kerek, hanem szögletes. Csupa hegyes sarok, csupa éles él. Az Isten teszi kerekké, simává.

Ha nincs Isten, akkor végképp nincs mibe kapaszkodni itt. Akkor ez végképp csak egy cső. Õ pedig... megbocsát. Azt mondja: tûrj. Most tûrni kell, de van miért. Igen, az emberek szenvednek, az emberek meghalnak. De ez nem ennyire egyszerû. Ez próbatétel. Teljesíteni kell. Nem bemocskolódsz közben, hanem megtisztulsz.

Akkor belém fogsz szeretni? Szeretném, ha belém szeretnél. (...) Akkor egyszerûbb lesz élnem is, meghalnom is.

Azt hiszed, te vagy csak ilyen? Tudod, hány ilyen van itt? Elvadult? Magányos? Aki nem tud panaszkodni? Ezek mind hozzám vonzódnak. Mint a mágneshez. Érted? Ha nem fogadom be őket... ha nem adom oda magam nekik... ha nem hagyom, hogy mindez kifröccsenjen belőlük... ez a piszok, ez a rettegés... ez a düh. Ez a kedvesség. Akkor teljesen elvadulnak. Ti, férfiak, így vagytok megalkotva. Így jönnek ide hozzám.

Mindenki hazudozik a lelkiismeret gyötrelmeiről: az ember erős, mindennel meg tud birkózni. A nagy dolgok mindent megbocsáthatóvá tesznek.

Hogyan létezhet az ember úgy, hogy aztán teljesen eltûnjön?

Az ember igénytelen. Szívósabb bármelyik patkánynál.

Az eltávozottak emléke nem enyészik el. (...) Egész világunk más emberek tetteiből és gondolataiból szövődik össze, pontosan úgy, ahogy mindegyikünket számtalan mozaikdarab alkot, melyeket ősök ezrei hagytak ránk. Nyomot hagytak maguk után, lelkük kis részét ráhagyták az utódokra. Csak látva kell látnunk.

Meg kell semmisítenem a szörnyeteget. (...) Ott van bennem is, ott alszik mindegyikünkben! Része a testünknek, a lelkünknek... és amikor felébred... nem lehet megölni, nem lehet kitépni! Csak újra elringatni lehet... elaltatni...

A lélek nem születésétől fogva sötét. Először áttetsző, s csak aztán sötétedik, foltról foltra, minden alkalommal, amikor valami rosszat megbocsát magának az ember, mentséget talál rá, azt mondja magának, hogy hisz ez csak játék. És eljön a pillanat, amikor túlsúlyba kerül a sötét. Csak kevesen tudják ezt a pillanatot észrevenni, belülről nem érzi meg az ember.

Két ember mindig meg tud egyezni egymással. Éljen a korrupció!

Te meg én vajon nem vagyunk méltók a megbocsátásra? Mindenki méltó rá. Mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy újjáteremtse magát, és újjáalakítson mindent, megpróbálja újra, még egyszer, legalább utoljára.

A kutya képes szeretni is, együtt érezni is: ha beteg a gazdája, nem mozdul mellőle és nyüszít. A kutya még unatkozni is tud, és képes élete értelmét egy másik lényben látni: ha a gazdája meghal, némelyik utána pusztul, csak hogy vele maradhasson. Ábrándozni azonban nem képes.

A betegség mindig hagy egy kis reményt. Valaki mindig akad, aki kigyógyul. Ezerből egy.