Dmitry Glukhovsky

Az ember már csak ilyen: a tankönyvek tartalma csupán a záróvizsgák letételéig él az emlékezetében. (...) A számok, dátumok és ilyen-olyan államférfiak, politikusok neve nem marad meg a fejében tovább, mint a fapálcikával írott szavak a futóhomokban. Eltûnik nyomtalanul. Csodával határos módon csak az marad meg, ami végiggondolásra, átélésre ösztönözve képes megragadni az emberi képzeletet, s gyorsabb dobogásra késztetni a szívet. Egy nagy hősnek és szerelmének megragadó története egész civilizációkat képes túlélni, vírusként települ be az emberi agyba, és apáról fiúra öröklődik nemzedékek százain át.

Mennyivel könnyebb meghalni azoknak, akik hisznek valamiben! Azoknak, akik hisznek abban, hogy a halál nem mindennek a vége. Azoknak, akiknek a szemében a világ fehérre és feketére válik szét, akik pontosan tudják, mit kell tenniük és miért, akik egy eszme, egy hit fáklyáját tartják a kezükben, és annak fényében minden egyszerûnek és érthetőnek tetszik. Azoknak, akik semmiben sem kételkednek, akik semmit sem bánnak. Az ilyenek könnyen halnak meg. Mosolyogva halnak meg.

De mindig úgy érzi az ember, hogy őt semmilyen baj nem érheti, a golyók elrepülnek mellette, a betegség elkerüli. Az öregkori halál meg olyan távol van, hogy gondolni se érdemes rá. A halandóság tudatában nem lehet élni. El kell feledkezni róla, és ha efféle gondolatok mégis megkörnyékezik az embert, el kell ûzni, el kell fojtani őket, máskülönben meggyökereznek az agyában, növekedésnek indulnak, és gyilkos spóráik megmérgezik az életét annak, aki megadja magát nekik. Nem szabad arra gondolni, hogy te is meg fogsz halni. Abba bele lehet tébolyodni. A tébolytól csak egyvalami menti meg az embert - a bizonyosság hiánya. A halálraítélt élete, aki tudja, hogy egy év múlva kivégzik, az olyan halálos beteg élete, akinek az orvosok megmondták, mennyi ideje van hátra, a hétköznapi ember életétől csak egyvalamiben különbözik: az előbbiek pontosan vagy körülbelül tudják, hogy mikor halnak meg, a hétköznapi ember viszont mentes ettől a tudástól, és ezért érzi úgy, hogy örökké élhet, noha akár másnap egy katasztrófában az életét vesztheti. Nem a halál a rettenetes. Hanem várni a halált.

Nem, nincs értelme az álmodozásnak, nincs annak helye az új világban, abban minden lépésnek elképesztő erőfeszítés és kínzó fájdalom az ára. Azok az idők végleg elmúltak. Az a varázslatos, gyönyörû világ halott. Nincs többé. És nem érdemes siránkozni utána egész hátralévő életében. Köpj egyet a sírjára, s menj, vissza se nézz.

Végállomás sokféle lehet, de rendeltetési helye mindenkinek csak egy van. Azt kell megtalálni. A rendeltetési helyet.

A civilizáció olyan, mint a homokvár, szép, de roppant törékeny. Állandóan gondozni kell, különben az idő szele kiszárítja, és összeomlik, por lesz belőle, szanaszét száll.

Ahhoz, hogy az emberek életét elvegyük, nem kell nagy hatalom. Ahhoz viszont senkinek sincs elég hatalma, hogy visszaadja a holtaknak az életet.

Amikor öregszik az ember, és már nem tudja forgatni a fejét, valamiért megszûnik a vágy is, hogy forgassa.

- A tévében miért ilyen csodálatos minden? És miért jó mindig minden mindenkinek? Tényleg van ilyen? (...) - Mert a televízió ablak egy másik világra. Csodaország varázslatos birodalmába. Ott minden nagyon-nagyon hasonló ahhoz, ami nálunk van, mégis minden más. Ott az emberek mind boldogok, és mindenkinek minden sikerül. És mindenkinek van elég pénze.

A múzsák szolgálata nem tûri a kapkodást.

Ha a feleséged elhagy, mert nem tudsz élni, az fájdalmas. De amikor tudod, hogy egy másik emberhez ment, amikor rájössz, hogy összehasonlít vele, és hogy te magad is ahhoz a rohadékhoz hasonlíthatod magad, az elviselhetetlen.

Boldog az az ember, aki öregkorában ér fel a csúcsra, és onnan egyenesen az öröklét feneketlenségébe lép. Jaj annak, aki ötvenéves korára elért mindent, és már csak unatkozik.

Az új nem más, mint az elfelejtett régi.

Az emberi lélek nem adja meg magát a gépies mérnökösködésnek, bármilyen szinten valósuljon is meg.

Az ikonfestő nehezen tud áhítattal tekinteni a szent ábrázolásra: ő tudja, hogy a glória mennyei ragyogása csak aranyfüst - piszkos, földi fém.

Félelem és lóvé! Mi kell még egy ország irányításához?