Eötvös Károly

Sok hitványságot tartanak dicsőséges emlékezetben a hazug írások sorai. Sok fenség, sok igaz érdem, örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság pihen a föld alatt jeltelenül, emléktelenül.

Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól, a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától, a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek imádása, s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az erős hit, mely méltó erre a névre.

Ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset és gondolkodjék sokat.

Ma már nincs szabadság. A bírót nem köti úgy a törvény, mint ahogy a szíveket és lelkeket megköti ma a divat, a közhangulat, a társaság szokásai, s a tudományok tantételei. Ahogy megszokott módon kell öltözködni: épp úgy megszabott módon kell gondolkozni. Sőt még érezni is. Minden érzésre van mûszó, minden mûszónak van tudós meghatározása, s minden cselekvésnek szigorú törvénye. A gyermeket attól kezdve, amikor már futni tud, mindezek szigorú megtartására oktatják. Mintába gyúrják az agyagot, hogy szabályos tégla legyen belőle. Ily téglából áll az épület. S mintába gyúrják az emberi lelket, hogy rendes közpolgár legyen belőle. Ezekből áll a korszerû társadalom.

Pál, a nagy apostol azt mondja, hogy csak az a hit, amely megvalósítja reményeinket, s megmutatja a láthatatlan dolgokat. Én azt hiszem, neki van igaza, s nem annak a sok papnak, tudósnak és bölcselőnek, akik Jézus óta mind másként magyarázzák a hitet, s akik nehéz, hosszú, elmefárasztó és lélekölő tudományt csináltak a hitből.

Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító mûvészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és mûvészet és költői erők gyûjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a mûalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszûnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.

Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni, s ha rokonszív is együtt érzi azt.

Ó, mily boldog az a szív, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem zavarta nyugalmát.

Ne csak merengjünk a múltnak dicsőségén, ne védelmezzük az eltûnt idők korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink ellen, hanem alapítsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a népnek, lelkesedést a nemzetnek, s szegezzünk fegyvert, éleset és súlyosat, az ellenség ellen.

A múltnak is volt keserûsége, s a jelenvaló kornak is van öröme.

A Balaton is aludt. Gyönyörû, sima felszínén végigragyogott a telehold. Velence, Nápoly büszke az ő tengeri holdfényére. Száz meg száz festett képen dicsekszik vele. Boldogtalan talján, jer csak a Balatonra, ott nézd meg a csöndes nyári felhőtlen éjjel a holdvilágot. Azután merj pisszenni, ha tudsz!

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, amit lát, hanem az, amit gondol és érez arról, ami szemébe ötlik.

A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel. (...) Lantjuk zengő dala, s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő alakját, míg az lányka, hajadon, míg menyasszony. A nő szívének történetével az esküvő után nemigen foglalkozik a költészet. Pedig a nő azután hasonlít legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután alkotja meg és őrzi meg a boldogságot, s azután gondoskodik arról, hogy folyton szebb legyen a világ.

A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyílásai, vihar süvöltése a nyílásokon, forgószél tánca a falromok között, vércsebagoly a falak odúiban, vadvirágok hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmúlás, és mégis élet mindenütt. Emlékek a múltról, szájról szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.

Színész vagy képviselő: egyre megy. Minden korszak egyféle módon teremti az egyiket úgy, mint a másikat.

A tisztán szerető női szívnek kötelessége a féltékenység. Abban a női szívben, amely nem féltékeny, egy csomó közöny is lakik.

Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csípőn, másik kar a süveg körül vagy a lány derekán, sarkantyúnak pengő összeverődése, komoly arc és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitánc. Van benne andalgó, van benne kopogó, de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és nem mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, amikor táncol. Hanem hódít.

Az ész gyakran még alszik, mikor a szív már mindent tud, mindent látott, mindent érez.

Egyszer láttalak életemben, de mintha mindig ismertelek volna, amióta élek. Úgy érzem, mintha a szívemhez nőttél volna.

Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?