Ugrás a tartalomra
Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?
Kapcsolódó idézetek
-
Hányan kérdezték már tőlem, miért ásom el magam itt, vidéken, a Balaton partján... Néha megpróbáltam megmagyarázni a fantáziátlan agyuknak, hogy én itt, ennek a csodálatos víznek a partján érzem itthon magam. Itt igazibb a napfény, itt igazán tiszta a levegő, itt én minden reggel úgy ébredek, mint aki újjászületik. Akár ilyen gyönyörûen süt a nap, mint most, akár borús vagy sírós az idő, mindegy nekem, csak itt lehessek, és láthassam az ablakból vagy innen a tetőről ezt az én tengeremet.
Szilvási Lajos
-
Valami fény sugárzott belőle. És egyszerre mindennek a színe megváltozott. A világ kitágult. Reggel örültem, hogy új napra ébredek. És nem volt határa semminek. Az emberek a világon, jó és szép volt valamennyi. És nem féltem többé semmitől.
John Steinbeck
-
Sejtelmem nem volt róla, hogy ilyen messze el lehet látni. Hogy van egy vonal, ahol az ég és a föld összeér. És azt sem sejtettem, hogy ilyen szabad is lehet az ember. Mintha a szél, ami a lélegzetet is kiszakította a számból, egyúttal kisöpört volna minden félelmet és kétséget is a fejemből. Hirtelen előbukkant a nap, és a felhőket félelmetes fényben játszó hegyekké, a tengert pedig csillámló végtelenné változtatta.
-
A napkorong felbukkan a messzeségben, és a fénysugarak követhetetlen gyorsasággal végigbukfenceznek az óceán fodrain, hogy egyetlen szeszélyes ugrással az ablakomban teremjenek, és elvakítsák álmos tekintetem. (...) Olyan ez, mintha az álmaim véletlenül átcsúsztak volna velem a valóságba, ott keringenének körülöttem, a szempilláim, az ajkam simogatnák, hívnának a túlsó partra. Álom és valóság között lebegve szárnyaira emel ez az édes áramlat - elhiszem egy pillanatra, hogy valahol, túl a tengereken, tényleg létezik az az álomvilág. Én tudom. Én már jártam ott.
Gaál Viktor
-
Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerûtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyûglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.
Marc Lévy
-
Olyan sok van, amit tudni akarok; olvasni akarok és tanulni akarok. Magam előtt látom a világ isteni színjátékát, az embereket és táncukat, és látom szépségét, a tengert és a pálmafákat, a napfelkeltét és a napnyugtát és a csillagos éjszakát. Minden összefolyik előttem, de sejtem már homályosan az összefüggést, és kimeríthetetlen gazdagságot látok magam előtt, látom mindennek titokzatosságát és különösségét, a részvétet és szeretetet, az Utat és az Utast, és végül talán - Istent.
William Somerset Maugham
-
És mégis olyan sok minden van, ami csodálattal tölt el: a növények, az állatok, a felhők, a nappal és az éjszaka és az emberben rejlő örök lényeg. Minél bizonytalanabbá váltam önmagamban, annál erősebb rokonságot éreztem a dolgokkal. Igen, úgy érzem, mintha az az idegenség, amely oly sokáig elválasztott a világtól, átköltözött volna belső világomba, és váratlanul kinyilvánította volna, hogy magamnak vagyok ismeretlen.
Carl Gustav Jung
-
Láttam a napot lemenni olyan városok fölött, amelyekben minden talpalatnyi helyet az életért tolakodó, küzdő emberek töltöttek meg. Életet adtam. Szerelmes voltam. Minden képzeletet felülmúlóan megváltoztam. Láttam, ahogy emberek halnak meg sikátorokban, láttam, hogy mások hihetetlen helyzeteket élnek túl, volt részem boldogságban, sötétségben, bánatban, és az egyetlen, amiben még mindig biztos vagyok, hogy az élet kifürkészhetetlen rejtély, változás (...), ami mindenre képes.
Joanne Harris
-
Az istenhitemnek egyik legerősebb oszlopa és támasza az a csodálatom, hogy a világ, az élő természet milyen csodálatos berendezkedésû, milyen hajszálpontosan illeszkednek össze a legkülönbözőbb állatok, növények, tehát minden élőlény, akár a vízben, akár barlangok mélyén, akár a magas hegyeken, akár az Északi-sark közelében élnek is (...). Ez a csodálatos harmónia és szépség, amilyennek én a teremtett világot látom, énbennem azt a gondolatot ébreszti, hogy ez nyilvánvalóan nem jöhetett létre magától vagy véletlenül, hanem emögött egy teremtő gondolata, egy teremtő akarata kell legyen.
Szentágothai János
-
A boldogság érzése fogott el, az öröm melege futotta el szívemet, és jólesően hatolt el ereimben. Reményem ez egyszer valóra vált. A valóságos öröm kézzelfogható darabkáját tartottam kezemben: nem álom volt, nem elmém szülte ábrándkép, nem a képzelet vetítette árnyék.
Charlotte Bronte