Esterházy Péter

A végtelen sok munka nehezen megkülönböztethető a semmi munkától. Egy-egy nap lehet ilyen, lényegében élvezkedős, de aztán valahogy másképp kell a napi élvezetadaghoz jutni.

Nehéz nem hinni semmiben. Viszont van-e hit, amely nem vakhithez vezet?

Sosem érzékeltem igazán a felnőttségemet, aztán hirtelen hatvanöt lettem, de az öregkort se érzékelem. Ez generációs dolog vagy korszakfüggő, ez a bizonytalanság.

Minden naplóhoz kell valami szempont. Ha ez nincsen, akkor nincsen mondat se, csak odavetett jegyzetek, amikről két hónap múlva már nem is lehet érteni, hogy micsodák.

Az egészséges étkezés, az egy rémálom. Nem is gyakorlom, bár igény - az orvostudomány részéről - lenne rá. Eltekintve attól az elkedvetlenítő dologtól, hogy nem tudok főzni, elég tehetséges evő vagyok. A fesztávom a pacaltól a homárig terjed. Semmi nem idegen tőlem, ami jó.

A valódi elkeseredéseket szerintem mindig komolyan kell venni, akkor is, ha zagyvaságokat beszélnek melléje.

A békességhez (...) kell egymás tisztelete, nem sok, de egy kicsi kell. Meg a magunk tisztelete. Hát ehhez meg az kell, hogy tudjuk, kik vagyunk.

Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.

Az idő nem folytonos. Nem folyik, nem is csordogál vagy zubog, hanem le-lecsap az emberre, mint egy vérszomjas antilop.

A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, csak nem mindig találtatik ember hozzá.

Én úgy tanultam, hogy a világ az olyan, hogy az ember Fradi-drukker. A rendes magyar ember az Fradi-drukker. Vagy még egyszerûbb dolog ez: az ember fradista, ahogy a nap süt vagy a fû nő.

Zengő érc vagyok és pengő cimbalom. Rohadjon meg mindenki. Gyûlöllek.

Nem minden jó, ami új, de ha nincs új, nincs régi se, mely jó, vagy ha van, nem sokáig van. Nyilvánvaló, hogy a bolygó hatalma akkor a legnagyobb, amikor belépett a saját házába, nappal a leghatékonyabb a nappali házában, éjszaka pedig az éjszakai házában.

Élet és irodalom közül mindig az irodalmat választom, mert azt hiszem, ez az életem. A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazsága-i az irodalom igazsága-i.

A világ együtt hülyül. A mûvészetnek meg, vagy legalábbis a mûvészeknek lelkiismeret-furdalásuk van, ezért bizonyítani kívánják nélkülözhetetlenségüket, s szeretnének jófiúnak mutatkozni a társadalom szigorú, de igazságtalan tekintete előtt, e célból aztán elterpeszkedett egy szeriőz politikai, szociológiai beszédmód, az ideológia, a fontos-ság nyelve.

A valódi irodalmi mû, nem is okvetlenül a remekmû, mint egy élőlény: kimeríthetetlen. És szabad.

Az irodalom továbbra is olyan sávokba merészkedik, ahová mások nem, ez elvileg (azaz, ha észreveszik) a létjogosultsága, a léttel szembeni bátorsága, őszintesége, kérlelhetetlensége, csak épp mostanság e sáv határait nem kultúrrendőrök védik, s a határok nem változnak attól függően, hogy ki van kormányon.

Fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Egy izgatott, türelmetlen társadalom nem szereti az oktalan dolgokat. Márpedig az irodalom ilyen, ok nélküli. A türelmetlen társadalom a hasznosat keresi. Az irodalomban is azt keresi, ami hasznos. És hát, aki keres, talál. De az irodalom maga erre nem sandíthat. Az irodalomnak nincsen célja. Az irodalom nem olyan, mint ahogy a tévében látszik. Hogy színes, kicsit szélesvásznú és megnyugtat és fölemel. A központi fûtés és a lottó ötös, az ilyen, megnyugtat és fölemel.

Magyarországon nem azért áll nagy becsben az irodalom, mert ez az irodalom jobb volna, mint másutt, vagy az olvasója érzékenyebb és elszántabb, hanem azért, mert jobban egymásra vannak, voltak szorulva.

Nemcsak a könyveknek, nemcsak az íróknak és olvasóknak, de ennek a közép-európai olvasásnak is megvan a maga sorsa, fata sua-ja. Itt bizonyos szavakra görcs áll a gyomrunkba, s az irodalom természetes módon támaszkodott erre az esztétikai hozadékra, az ökölbe szorult gyomorra.