Esti Kornél

Azt mondtad, sose szabad félnem, Nincs miért, úgyis utolérnek.

Kiteszem a szívemet a szemétbe, Egy ideje már nem nézek a szemébe, Annak, aki vicsorog tükörbe`, Így könnyebben hagyom benne a vödörbe`.

Az idő megáll, Ha a szív lejár.

Ha elsétálsz most innen, Tudom, hogy veled együtt minden Varázslat porrá lesz, és végül Munkába menet Eltapos a tömeg.

Itt maradtam az éjszakában. Fel se tûnt, hogy milyen csend lett mostanában. Beengedtem a sötétséget, És azóta nem talállak benne téged.

Összeér az éjszakában Látomás és valóság. Nem tudom, hogy melyik vagy, végül is mindegy, Bármelyikben meghúzom magam.

Nem biztos, hogy visszajössz, ha kiengedlek E furcsa szívből, ahol meghúztad magad.

Hajnali köd, reggeli szél, Lassan az ég gazdát cserél, Felkel a nap, zavar a fény. Maradok itt, de ki vagyok én?

Most üresen ropognak a hidegtől mind a színpadok, A fantom is alhat, de nem alszik, a fantom én vagyok. A maszkom a burára hajítva mosolyog szépen, Most én is, mert sötét van, csend van, épp úgy, ahogy kértem.

Hiába bújsz hozzám, inkább el kéne bújnod, megkeresnélek azért, hogy megtaláljalak ott, ahol nem járt senki még, ahol mindig sötét van, ott találnék rád, ahol nem látom magam.

Nem érdekel, most nem zavar, hogy nem vagy már olyan, Hogy éppen annyi folt, ahány tüske van, és nem érdekel, hogy nem érlek el, nincs mit mondanom. Nincs mit mondanom, nincs mit mondanom.

Nem vagy már jó, nem vagy már szép. Égjen lassan, vagy szakadjon szét.

Nem vagy már szép, nem vagy már jó, nem vagy már éppen a nekem való, nem lesz gyerek, nagy ház, autó, ahogy te élsz, az nekem nem jó, az nekem nem jó már.

Unom már, hogy azt mondod, hogy "minden rendben van", unom már ezt a szar dumát, hogy "érezd jól magad", annyira unom már, hogy úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne. Unom már, hogy azt játszod, hogy élvezed...

Mit mondhatnál, mit mondhatnék én? Túl sokat beszéltünk a semmiről, a felszínen sok hajó és vitorlás a vízben áll, nem halad, apály volt ma egész nap.

Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom. Macskakő matracom, járdaszegély rajt a vánkosom, és ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem, meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.

Nem változik semmi, ha körbe nézek, tényleg, itt minden megszokott, és nem látszik a lényeg.

Akkor hagylak el, mikor senki nem izgul, mikor minden csendes, én akkor hagylak el.

Egyedül vagyok hûtlen, egyedül vagyok jó, egyedül egyszer élek, elég lehangoló.

Nem jött utánam se öröm, se bú. Egyikből se hagytunk, elosztottunk mindent.