Fodor Ákos

Megszabadított: a világtól, először; utóbb: magától.

Voltam mámoros Mozart-dallam-koromban. Bach-józan vagyok.

Hozzám tartozol - nekem: nem.

Veled marad, amihez nem ragaszkodsz. Felfoghatatlan bolygópályán keringve meg-megközelít olykor és olyankor az örömtől fölsír a pillanat.

Ott állsz a Vihar Dobbanatlan Szívében. Állsz. Állsz és mozgatsz.

Isten álmai volnánk? És ha: csoda-e, hogy föl-fölriad?

Én is vágtam szét labdát: én is zokogtam: nincs benne semmi.

Beletörődöm, hogy bele ne törjek. (A hős csak öl és hal.)

Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: Sírás, csend, szigor és révület - mi minden? Csak szemem és szemed.

Föl sem ismernék a rólad készült képek, ha látnák egymást.

Szórakozottan másvalaki arcával mosolyodtam el.

Együgyûen, mint egy kislány. Mint egy vihar. Mint egy "nem-tudom".

Hogyan adhatnék választ, mikor a kérdést is csak keresem?

Két bánatom van: egyik, hogy meg kell halnom; másik, hogy addig élnem kell. Két örömöm van: egyik, hogy meghalhatok; másik, hogy addig élhetek.

Mindegy, hogy honnan. Mindegy, hogy hová. Mindegy, hogy mégy-e. Figyelj.

Van határ, ami attól van, hogy meghúzzák, kijelölik. Van természetes határ - még az sem változhatatlan. És van, ami csak akkor és attól, de attól fogva mindörökre létezik, hogy megsértettük: magunkban.

Remélem: igen? Remélem: nem? - Tudom: úgy lesz jó, ahogyan lesz.

Legtöbbnyire szebb be- és kicsomagolni, mint élni vele.

Én nem tudom, hogyan kell. Bármit. A "dolgokat". Csak van, hogy sikerül (nem is kevésszer) - de, hogy is mondjam? n e m: nekem. Hangszer ne legyen büszke a zenére.

Apránként vesszük, mit másnak csak egyszerre adhatunk oda.