Francois Mauriac

Nem, nem a szándék szüli a bûnt, hanem a szándék hiánya.

Mindannyian, férfiak, asszonyok, gyengédek vagyunk, ha mi szeretünk, és sohasem vagyunk gyengédek, ha bennünket szeretnek.

Az emberek többségének előzékenyen kihagy az emlékezete, és ez teszi lehetővé, hogy békében éljenek. Mindaz, amiből életük szövedékét szőtték, egyszerûen megszûnik a számukra.

A legközepesebb tehetségû emberek is bizonyos nagyságra tesznek szert a pusztító erejük által.

Nem, nem igaz, egy szerelemnek soha nincsen teljesen vége... Gyûlölnöm kellene őt, de lenyûgözve tart a fájdalom, amelyet okozott nekem.

A félelem a bölcsesség kezdete.

Önmagunk elfogadása, ez készteti legjobbjainkat, hogy önmagukkal szembeszálljanak, de nyílt sisakkal, csel nélküli csatában. Ezért van az, hogy gyakran éppen ezek a felszabadultak térnek át a legszigorúbb vallásra.

Minden perctől új gyönyört kell kapnunk, mást, mint amit addig élveztünk.

Hiszen olyan édes lehet: egy nevet mondogatni, mindig ugyanazt a keresztnevet, valakiét, akihez teljes szívünkkel tartozunk. Már csak a gondolat is, hogy él, lélegzik, esténként karjára hajtja fejét, elalszik és hajnalban felébred, ifjú teste előtt meghátrál a sötétség.

Egy sort sem kapok tőle, hogy megkönnyítené az életemet! Majd belehalok már; minden pillanatban azokra a szavaira kell gondolnom, amelyeknek a legjobban örültem; addig ismételgettem magamban, hogy végül már azt sem tudom, csakugyan mondta-e őket.

Ha már semmi sincsen, ami közös volna kettejükben, legalább ez legyen: az unalom; minden nemesebb hivatás, felsőbbrendû kötelesség hiánya; a tudat, hogy nem vár rájuk semmi egyéb, csak a mindennapos, lealacsonyító megszokás, a magány vigasztalansága!

Ha hívna, hogy kövessem őt, itt hagynék mindent, vissza se néznék soha. Megállunk a csóknál, a legvégső határ szélén, de csak mert ő akarja, nem az én ellenkezésem miatt; vagyis inkább ő az, aki ellenáll, és én szeretném elérni az ismeretlen végleteket, amelyekről azt mondja, hogy már a megközelítésük is felülmúl minden gyönyörûséget; szerinte mindig innen kell maradni; büszke rá, hogy meg tud állni a lejtőn, amelyen mások menthetetlenül lecsúsznak, elvesztik lábuk alól a talajt.

El sem képzelheted, milyen jól esik a feloldozás a gyónás után, milyen megkönnyebbülés: tiszta a lap, újrakezdhetjük az életet.

Sokan csodálkozni fognak, miként képzelhettem el ilyen lényt, aki minden hősömnél gyûlöletesebb. Sohasem lesz hát mit mondanom az erénytől csöpögőkről, akik a homlokukon hordják a szívüket? A "homlokon hordott" szíveknek nincs történetük; de ismerem a sártesttel elegyedett, rejtett szívekét.

Boldog vagyok és szenvedek. Boldog vagyok, hogy miatta szenvedhetek, s imádom az ő fájdalmát, mert szerelmének jele...

Valakit szeretni azt jelenti: egy mások számára láthatatlan csodát látni.

Azoknak, akik képtelenek a szeretetre, semmi sem fáj igazán.

A gondolat csökönyös, lehetetlen visszafogni, oda röppen, ahova akar.

Egész ifjúságom hosszú öngyilkosság volt. Igyekeztem készakarva nem tetszeni, attól való féltemben, hogy amúgy sem tetszem.

Minél inkább kezdtem hinni a magam jelentőségében, annál inkább éreztetted velem, hogy semmi sem vagyok.