Fredrik Backman

Egy vezető csak addig vezető, amíg van, aki kövesse, az emberek reakciója pedig általában ugyanaz: ha a döntésed kedvez nekem, igazságos vagy, ha nem, akkor zsarnok.

Járd a saját utad, táncolj bénán, énekelj hangosan, légy a legjobb!

A szabadság legelső fuvallatát sosem veheted el senkitől.

A tanári munka néha olyan kilátástalan, de vannak azok a pillanatok, amiért minden óra és a sértésszámba menő fizetés megéri: mikor elér valakihez. Akár megment valakit. Nincs sok más olyan munka, ahol ilyen eséllyel kecsegtetnek.

Az ember vagy a legjobb, vagy egy a sok közül.

Azt kérdezted: "jó anya vagyok?", ezt kérded újra és újra... ...a válasz, amit kerestél, amit tudnod kellene, anya: Te voltál az erő Mindenkor elérhető Megtanítottad, mit jelent a "bocsánat", de csak akkor hátráltál, ha gyûjtötted az erőt Megtanítottad, miért jó sírni, de sose engedted, hogy bocsánatot kérjek, ha én voltam a teret igénylő Nem finom szövetbe öltöztettél engem, hanem acélba Megtanítottad, nem kell álmodni, mert minden lány bejut úgyis a célba.

Nem kell, hogy álmaim legyenek, mert lehetnek céljaim is.

Mindenkinek átlagos anyja van, de nekem példaképem. Minden más anyának naponta el kell ismételnie, hogy a gyerekük az lehet, ami csak akar, de neked nem kell erről beszélned, mert mindennap megmutatod.

Mikor a fiúk félnek a sötétben, kísértetektől és szörnyektől tartanak, mikor a lányok félnek a sötétben, a fiúktól.

A fiúknak szükségük van az apjuk figyelmére egész addig a percig, míg az apáknak lesz szükségük a fiúkéra. Onnantól kezdve arra vagyunk ítélve, hogy azt kívánjuk, bárcsak gyakrabban aludtunk volna el mellettük, míg a fejük elfért a szívünk fölött. Bár többet ültünk volna a földön, mikor ott játszottak! Bár megöleltük volna őket, amikor még hagyták!

Anyának lenni olyan, mint kiszivattyúzni egy elárasztott pincét, vagy új tetőt tenni egy házra: időbe, izzadságba és pénzbe kerül, és amikor az ember elkészül, minden ugyanúgy néz ki, mint előtte. Senki sem dicséri meg érte. De egy extra órát benntölteni az irodában olyan, mint felakasztani egy szép képet, vagy felrakni egy új lámpát: mindenki látja.

Nehéz elismerni, hogy tévedtünk. Minél súlyosabb a tévedés, annál nehezebb.

Aki felelősséget érez, nem szabad ember.

Az első ütés? Nem azon áll vagy bukik. A második az, ami leleplező. Bárki képes egyszer ütni, dühből, félelemből vagy ösztönösen. De teljes erőből arcon vágni egy felnőtt embert olyan, mint belebokszolni a téglafalba, és mikor meghallod a csontok roppanását az ujjad alatt, történik valami. Mikor az ellenfél összeroskad, hátratántorodik, látod a szemében a félelmet, talán még kérőn fel is emeli remegő kezét, kegyelemért esdekelve... Mit teszel akkor? Még egyet ütsz? Ugyanoda, még erősebben? (...) Senki nem fog leállni verekedni veled többé, ha látta azt a bizonyos második ütést.

Majdnem minden verekedés már a kezdete előtt eldől, az agy kikapcsol, előbb a szív ver, aztán a kezek is. Félni fogsz, ha nem is a veréstől, akkor attól, hogy legyőznek, ha nem is a fájdalomtól, akkor a megalázottságtól és szégyentől.

Az erőszakot a legkönnyebb és a legnehezebb megérteni a világon. Néhányan készek vagyunk rá, hogy hatalomvágyból használjuk, mások csak önvédelemből, megint mások egyfolytában, és vannak, akik soha. De van olyan is, aki más, mint a többiek, aki ok nélkül verekedik. Bennük több lehet az állati, mint bennünk, vagy talán több az emberi, de aki belenézett egyre sötétedő szemükbe, pontosan tudja, melyik fajtába sorolhatók. Nem tudni, vajon hiányzik-e belőlük valami, ami másokban megvan, vagy épp ellenkezőleg. Hogy kialszik-e bennük valami, mikor ökölbe szorítják a kezüket, vagy éppen meggyullad.

Aki nem verekedett még úgy, hogy a félelem sem számított, az sosem verekedett méltó ellenféllel. Mélyen le kell ásni magadban, hogy találj valami retteneteset, valami őrületet. A legigazabb énedet.

Az ember igyekszik minden szempontból jó szülővé válni, de sosem tudja pontosan, hogy kellene. Pedig nem nehéz feladat. Csak épp lehetetlen.

A gyerekek sebezhetővé tesznek minket.

Szorongás. Olyan furcsa. Majdnem minden ember tudja, milyen érzés, mégsem tudja megmagyarázni senki. (...) Hogy lehet, hogy valami, ami ilyen erősen dörömböl bennünk, nem tûnik fel a képeken fekete, csontunkba beleégett sebekként?