Hankiss Elemér

Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.

A vígjátékokról kitóduló közönség időnként rosszabb kedvû, mint a tragédiák közönsége. Meg lehet csömörleni a sok nevetéstől, annyi jókedv után könnyen üresnek érzi magát az ember, ahogy kilép a hûvös, ködös októberi estébe.

A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán veszek egy színházjegyet, beülök a nézőtérre, s egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, beszorul a színpad négy fala közé, én pedig mint egy szemlélődő filozófus vagy jósisten kívülről figyelem, hogy mi történik benne. Mint amikor egy gyerek egy üveggolyót tart a kezében és belelátja az egész világot. Ez az átlényegülés a színház varázsának egyik forrása.

Boldog, irigylésre méltó az az ember, aki az életben megtalálta a maga szerepét.

Minden választás a szabadság pillanata, mert akkor az összes többi életemet megölöm, bezárom a kaput mögöttük.

Ha visszanézel majd húsz év múlva az életedre, mit fogsz mondani, mi volt az értelme? Erre a nagyon fontos kérdésre szinte senki nem tud válaszolni.

Az igazi bûn csak az, ha az ember fájdalmat okoz egy másik élőlénynek, megcsonkítja, megbénítja, eltorzítja mások vagy a maga élet; ha nem segít másoknak abban, hogy életük kibontakozzék; ha nem bontja ki önmagában mindazt a képességet, amely lehetőségként benne rejlik; ha nem fedezi fel a világmindenségben s önmagában mindazt, amit csak ő fedezhet fel. Vagyis ha hagyja a nemlét sötét tartományában azt, ami általa Létté válhatott volna.

Jó volna hinni abban, hogy történelmünk során az ember, az emberiség pallérozódott, civilizálódott, emberségesebbé vált. Jó volna hinni, hogy ma kevesebb szenvedés van a világban, mint volt mondjuk száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a tudomány eredményeire gondolunk, örülhetünk. Ha a "véres huszadik századra" gondolunk, a két világháborúra, a haláltáborokra, Kambodzsára, Szudánra, a három-négy milliárd mély nyomorban élő emberre, az életterüket elvesztő, éhen haló állatok milliárdjaira, akkor sírhatunk.

Nem hiszem, és nem is szeretném, ha az ember végül a világmindenség és a lét (s talán Isten) minden titkát felfedezné. Amíg van titok, addig van jövő, van remény.

Azt hiszem, hogy a "szeretet" fogalmával gyakran visszaélünk. Túl gyakran emlegetjük. Hiszek a szeretet fontosságában, ha ez a szó azt jelenti, hogy együtt vagyunk egy végtelen, üres, sötét univerzumban; hogy próbáljuk enyhíteni mások szenvedését, óvjuk egymás életét; segítünk egymásnak abban, hogy tisztességgel megálljuk a helyünket, hogy életünk kiteljesedjék, hogy el tudjuk fogadni életünk törékenységét és mulandóságát; segítünk egymásnak szembenézni a mulandósággal, minden dolgok hiábavalóságának fenyegető kételyével.

A "hitetlenek" nem csak azok, akik nem hisznek Istenben vagy valamilyen más természetfeletti, transzcendens lényben, szellemben. Azok az igazi hitetlenek, akik nem hisznek semmiben. Se Istenben, se emberben. Nem hisznek önmagukban. Nem hisznek az életben, az élet szentségében. Nem hisznek az öröm lehetőségében. Nem hisznek abban, hogy segíthetnek másokon. Nem hisznek abban, hogy az életnek lehet, van valami értelme.

Nem jó az, ha az emberek nap mint nap arra kényszerülnek, hogy hősi bátorsággal álljanak ki meggyőződéseik mellett, bármi lesz is ennek a következménye; vagy nem érezvén erőt e hősiességre, önmaguk előtt megszégyenülve, fülüket-farkukat behúzva kotródjanak el, és rossz lelkiismerettel, sunyin, mellébeszélve, dünnyögve, zavart tekintettel folytassák a párbeszédet egymással s a világgal. Nem jó, ha a lelkiismereti parancs és a kimondott szó között olyan nagy akadályok tornyosulnak, hogy csak hősi erőfeszítéssel lehet áttörni rajtuk. Nem jó, ha hősiesség kell ahhoz, aminek természetes emberi gesztusnak, mindennapi társadalmi gyakorlatnak kell lennie.

A játékról szóló könyvében Jan Huizinga remek példáját adja annak, hogy a játék a valóság és a látszat világa közötti villódzás "mintha világa". Az anekdota egy ifjú apáról szól, aki belépve a szobába, azt látja, hogy négyéves kisfia egy széksor első székén ül, és "vonatot játszik". Ahogy meg akarja ölelni fiát, a kisfiú megszólal: "Ne csókold meg a mozdonyt, apu, mert akkor a vagonok nem fogják elhinni, hogy igazi!"A mozdony egy szék, de olyan, mintha mozdony lenne; tudjuk, hogy nem mozdony, és mégis úgy teszünk, "mintha" mozdony lenne. Érdemes volna nekünk is gyakrabban belemenni ebbe a mintha játékba. Érdemes volna azt játszanunk, hogy nem félünk; hogy szabadok vagyunk; hogy felelősségteljes polgárok vagyunk; hogy megbízunk egymásban; hogy tudunk segíteni a rászorulókon; hogy fel tudunk építeni egy jobb világot; hogy halandók vagyunk; hogy örökké élünk; hogy játék az élet; hogy nem játék az élet; hogy van értelme az ember életének.

Keresnünk kell az igazságot, de újra és újra kétségbe kell vonnunk saját, már-már biztosnak vélt igazságainkat.

Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozom, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam. És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető "homokos, vizes síkságra". Ahol már nincs remény.

A gondolatok univerzumában is, és - ha ez valami más - a fizikai törvények univerzumában is lehet rab vagy szabad az ember. Pillanatnyilag még nem tudjuk, hogy mennyire vagyunk rabok, s mennyire vagyunk szabadok. A világmindenségnek még csak elenyésző töredékét ismerjük.

Minden élet terjeszkedni akar. A fû, a cserebogár, az antilop: mind ki akarják tölteni életük lehetséges terét. Az ember is. És az ember az élőlények többségénél jobban el tud hárítani minden akadályt, ki tud irtani minden élőlényt, amely útjában áll. A tigrisek, sasok, krokodilusok esetlen kispályás kezdők hozzá képest.

Az élet nem más, mint a végtelen lehetőségek véletlen, s gazdag burjánzása.

Vannak az életnek olyan kis, zárt körei, ahol az ember úgy érezheti, hogy értelme van az életének. A "kert", ahol elmerül a gyümölcsfák metszésében, a "mûhely", ahol hamarosan az utolsó alkatrész is beleillik majd az örökmozgóba, a "padlásszoba", ahol remekmûvek születhetnek, a "könyvtár", ahol ott zsonganak az emberiség gondolatai.

Jó az, ha minden ember békésen és lelkiismeretesen teszi a dolgát, a szántóvető szánt, a halász halászik, a matróz igazítja a vitorlákat, a tanár tanít, a doktor gyógyít. Ez a mindennapi életünk. Ugyanakkor jó lenne hinni abban, hogy az ember nemcsak szánt, vet, gyereket nevel, épít, gyógyít, hanem valami "mélyebb" jelentése, jelentősége is van az életének, valamilyen nagyobb, fontosabb történés, dráma részese, szereplője.