Hankiss Elemér

A világot játszva és táncolva teremtő Isten képe az ember mitikus képzeletének alkotása. Ennek ellenére lehetséges, hogy a világmindenség valamilyen fontos tulajdonságára utal. Az univerzum örök és hûvös közönyösségére például. Vagy arra a nemes harmóniára, amely az élet görcsein s gyötrelmein túl létünk mélyén ragyog. Lehet, hogy azt a földöntúli szabadságot és derût villantja föl, amelyre annyira vágyunk, s amely olyannyira hiányzik mindennapi életünkből. Lehet, az az üzenet rejlik benne, hogy csak akkor érhetjük el, s élhetjük át ezt a szabadságot, ha ki tudunk kapcsolódni a túlélésért és a hatalomért folyó gyilkos küzdelemből.

Időnként ki kell ugranunk a kauzalitás börtönéből, mely szigorúan meghatározza mindennapi életünket. És a játék lehetővé teszi, anélkül, hogy túl sokat kockáztatnánk. A játék "mintha", és így azok a veszteségek, amelyeket itt szenvedünk el, nem maradandó hatásúak. És még a játékon belül is óvatosak vagyunk, és igyekszünk a kockázatot a minimálisra csökkenteni. Ritkán kockáztatjuk a jó szerencsénket azzal, hogy arany svájci óránkat dobáljuk fel a levegőbe, és próbáljuk elkapni. A túl magas kockázat elrontaná a játék örömét. Egy-egy cseresznyeszemnek lehet erre a célra éppen megfelelő a piaci értéke.

Az emberi lény terhesnek érzi azt, hogy állandóan okok és okozatok szigorú rácsrendszerén belül kell léteznie. Időnként vágyat érezhet arra, hogy kitörjön ebből a merev rendszerből, hogy egy pillanatra átlépjen a szabadság birodalmába vagy legalábbis egy olyan világba, ahol mindennapjainak ok és okozati rendszere nem mûködik.

A játék világában kiszabadulunk az eredendő bûn világából. Ebben a világban nemcsak hogy meg van engedve, hogy az ember legyőzze, megsemmisítse ellenfelét, hanem kifejezetten erre ösztönzik az embert. Itt kiélhetjük agresszivitásunkat, sikerszomjunkat, hatalomvágyunkat, és tehetjük mindezt anélkül, hogy bûnt követnénk el, anélkül, hogy belekerülnénk a tudat alatti világ hálójába, ahol a bûntudat, a szégyen és a megszégyenítés fúriái kínoznának minket.

Ahogy a víz ellentéte a tûznek vagy a szent a profánnak, úgy és olyannyira ellentéte a játék a mindennapi világnak és a mögötte rejtőző idegen világnak. Minden játék azzal kezdődik, hogy elhatárolja magát az adott világtól. Mágikus kört von önmaga köré. Körülkeríti önmaga terét, a játékteret.

Ha valaki hirtelen nekünk szegezné a kérdést, azt a kérdést, hogy mi az emberi élet értelme és célja, többségünk zavarodottan állna, és nem tudná, mit válaszoljon. Elfelejtettük a hagyományos válaszokat, illetve nem hiszünk már bennük, új válaszokat azonban még nem találtunk. Ha egyáltalában valaha is találhatunk.

Hagyományos hiedelemrendszereink meggyengülésének következtében a világmindenség és az élet értelme az elmúlt évtizedekben-századokban egyre inkább megzavarodott és elhomályosult bennünk. Egyre nehezebb hinnünk abban, hogy életünknek és az univerzumnak van valami önmagán túlmutató értelme, célja.

Az ember azáltal is kudarcot vallhat, hogy képtelen a teljes életre. Képtelen arra, hogy teljes mértékben jelen legyen ebben a világban. Képtelen lehet arra, hogy az idő folyását egzisztenciális valóságként élje meg, mint egy "örök most"-ot. Aztán, amikor a mulandóság démonja fenyegeti, megpróbálja minél több mulandó dologgal feltölteni a pillanatot; elképzeli, hogy élete tovább folytatódik az idő végezete után is, s hogy élete vég nélküli, anélkül, hogy örrökévaló volna.

Önmagunk védelmében nem akarjuk tudomásul venni azt, hogy a világ közönyös és kíméletlen, életünk esendő és törékeny. Élni akarunk a menekülés és a győzelem lehetőségével. Valami ilyesmi lehetett az a mozgatóerő, amely kifejlesztette bennünk azt a képességet, hogy a veszélyeket lehetőségekké, a vereséget győzelemmé alakítsuk át.

A Sátán felfedezése vagy kitalálása az emberiség egyik legzseniálisabb teljesítménye volt. Legalábbis azoké a civilizációké, amelyek kialakították ezt a mítoszt. A gonosz és a szenvedés elleni küzdelem egyik legfontosabb eszközévé és fegyverévé vált. Olyan eszközzé, amelynek segítségével a nyugati civilizációban élő ember sikeresen csökkentette a gonosz jelenlétéből származó szorongást és félelmet.

Az emberi történelem tulajdonképpen tanulási folyamat, amelyben a gonosz csak arra szolgál, hogy próbára tegyen minket, és továbbvezessen a szeretet, az erény és a bölcsesség útján. A gonosz fokozatosan kiküszöbölődik majd az emberi világból.

Az értelmetlen és érthetetlen szenvedést (...) nehezebb elviselni. Könnyebb elviselni és elfogadni a szenvedést, ha az ember tudja, vagy úgy véli, hogy tudja, mi az oka, forrása. Hogy mi az értelme.

A keresztség volt az egyik legfontosabb fegyver a gonosz ellen. A keresztény hit szerint a kereszteletlen ember a "démonok áldozata" marad. A hagyomány szerint egyébként a keresztség a hajdani vörös-tengeri átkelés csodáját is idézi. A keresztség szentségének oltalmában a hívők átjutnak a világi élet veszélyes vizein, de az ördög belefullad a vizekbe, ahogy annak idején a fáraó hadserege fulladt bele az összecsapódó Vörös-tenger hullámaiba.

A gonosz jelenléte a világban a kezdetektől fogva alapvető élménye lehetett az embernek és az emberi közösségeknek. Ez magyarázhatja azt a buzgalmat, amellyel az emberek mindenkor igyekeztek kiûzni életükből és világukból a gonoszt. Minden lehetséges és lehetetlen eszközt felhasználtak erre a célra. Története során mintha állandó ostromállapotban élt volna az emberiség.

Kétezer éven át a Sátán otthonosan mozgott a nyugati civilizáció képzeletvilágában. Õ volt az egyik főszereplője a civilizációnk hátterében folyó kozmikus drámának. De bejáratos volt - az ösztönök és kisértések hátsó kapuján át - mindennapi életünkben is. Civilizációnk gyökeresen más volna, ha az emberi félelem és remény annak idején nem teremtette volna meg rettenetes és csábító, fenséges és démoni figuráját.

A vásárlóközpont amorális világ. Triviális módon ugyan, de túljutott a jó és a rossz ellentétén. A hagyományos és modern társadalmakban az emberek viselkedését és cselekedeteit morális törvények szabályozták. Arra ösztönözték őket, hogy zabolázzák meg ösztöneiket s vágyaikat, illetve alakítsák át őket emberileg és társadalmilag hasznos erőkké. Azzal, hogy arra biztatja az embereket, hogy fenntartás nélkül éljék ki minden ösztönüket és vágyukat, a Sátán voltaképpen bezárja őket ösztöneik ketrecébe. Megfosztja őket szabadságukól és az emberré válás esélyétől.

A katedrálisok is és az autók is tulajdonképpen az emberi biztonság és szabadság szuggesztív szimbólumai. A katedrálisok védelmet nyújtottak a hívőknek mind a fizikai, mind a lelki veszélyekkel szemben. Ezt teszik az autók is. A maguk hermetikusan zárt belső terében védik az embert a természet erőivel szemben, de védik lelkileg, pszichológiailag is azzal, hogy kizárják a külső világ zajait és gondjait, fizikai és társadalmi problémáit, és néhány percre-órára az egyedüllét szent meghittségét biztosítják nekik.

A szimbolikus képzelet számára mindenkor rendkívül fontosak voltak a geometriai formák és számszerû arányok. Nem volt ez idegen a teoretikus gondolkodástól sem. Azt is mondhatnánk, hogy a filozófiai és matematikai gondolkodásnak is van egy mitikus dimenziója. Nemcsak a filozófiai, hanem a matematikai gondolkodás mélyrétegeiben is ott van, vagy ott lehet az a vágy, hogy a mindennapi élet rendezetlensége alatt felfedezze az univerzum láthatatlan, de lényegbeli rendjét és rendezettségét.

A templomok és a katedrálisok a szent enklávék végső szimbólumai, Isten tartományai a földön, az ember mikrokozmoszai egy idegen világban. Az emberek mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezeket a mikrokozmoszokat a lehető legtöbb módon és eszközzel megvédelmezzék. Azzal, ahogy a templom vagy katedrális helyét kiválasztották, az alaprajzzal és a templomok belső beosztásával, a felületek mintázatával, a beszentelés ceremóniájával, Isten szimbolikus jelenlétével és így tovább.

A ház a par excellence emberi világ. A mi világunk, mert mi építettük. Emberi mértékkel mérve a ház építése az, ami legközelebb esik a világ isteni teremtéséhez. Az otthonomban én vagyok a teremtő és az úr. Én mondom azt: legyen világosság, és valóban a következő pillanatban kigyulladnak a fények. Én határozom meg a napot és az éjszakát, én tûzöm ki a csillár csillagjait ebben a mikrovilágban. Nemhiába van a háznak és szobának "mennyezete". Az én házam az én univerzumom. Az, hogy én a házamból látom a világot, és a világ nem lát engem, már-már isteni helyzet és hatalom.