Hankiss Elemér

A mitológiai és vallási racionalitás és hagyományos filozófiák többsége úgy határozta meg az életet, mint amelynek nemcsak jelentése van, vagyis nemcsak érthető, hanem értelme, jelentősége, célja van. Sőt, az élet értelmét, célját még mintha könnyebben határozták volna meg, mint a jelentését. Kevesen vonták ugyanis kétségbe azt, hogy az életnek van valami mély értelme, célja, még akkor is, ha ezt az értelmet vagy célt az emberi ráció nem feltétlenül tudja megérteni, megragadni.

Az oroszlánok üvöltése, a farkasok ordítása, a viharos tenger dühöngése és a pusztító kard mind részei az ember számára megfoghatatlanul nagy örökkévalóságnak.

A tragikus megrázkódtatás a maga durva nyerseségében és brutalitásában súlyosan megrendíthetné az ember hitét az életben, önmagában, a világban. A színházban azonban nem kerül sor ilyen rombolásra és rombolódásra. Nem kerül rá sor, mert tényezők egész sora védi meg a nézőt ettől a veszélytől. Védi mindenekelőtt az, hogy a tragédia itt csak "színjáték".

Hogy megvédjük magunkat ebben a világban, nemcsak mítoszokkal és vallásokkal, gondolatokkal és hiedelmekkel vesszük körül magunkat. Hanem zenével is. Hangokkal és ritmusokkal, dallamokkal és harmóniával. A zene is véd minket egy idegen világban. Betölti a körülöttünk lévő ûrt; a csend félelmetes ürességét. Fütyörészünk éjjel az erdőben, hogy ne féljünk, és ne legyünk olyan védtelenek a sötétben. Afrikai törzsek a dobok ritmikus morajlásával töltik ki az ürességet maguk körül. Amikor énekelünk, akkor az énekhang hullámai töltik ki a teret körülöttünk. Egy walkmannel az övünkön és egy fülhallgatóval a fejünkön kizárjuk a valóságos világot; gyalogolhatunk egy félelmetes metropolis legzajosabb utcáján, közben mégis a zene és a harmónia világának közepén érezhetjük magunkat. Körülvesz minket a dallamok és ritmusok láthatatlan védőburka. Amikor a zene elhallgat, a nemlét és a csend birodalma vesz újra körül minket.

Viccet hallgatni, rajzfilmet nézni vagy egy bohócakrobata bravúrjait figyelni olyan, amint amikor hullámvasúton utazunk. Az első pillanatokban, amikor megindulunk lefelé, mintha csiklandoznának, egyre könnyebbnek érezzük magunkat, egyre inkább kiszabadulunk a fizikai világ, a gravitáció rabságából, egyre boldogabban nevetünk. Amikor kocsijaink felgyorsulnak, amikor már-már tehetetlenül zuhanni kezdünk, amikor már érezzük, hogy kiesünk a világból, akkor nevetésünk egyre inkább átmegy hisztérikus sikoltásba. A következő pillanatban azonban egy elegáns kanyar lelassítja szabadesésünket, és mi diadalmasan és elegánsan visszatérünk mindennapi világunkba: megkönnyebülten nevetünk.

A logikai viccek az irracionális és az abszurd birodalmába lopnak be minket egy szempillantásra. A politikai viccek az anarchia szabad, de veszélyes világába kalandoznak át. (...) A cinikus, szkeptikus és szentségtörő viccek pedig a méltóság és az igazság, a társadalmi érdekek és intézmények lerombolásával kísérleteznek.

A viccek (...) - bármennyire is hihetetlenül hangzik ez az eső pillanatban - az emberi világ alapvető struktúráinak lerombolásával kísérleteznek. Egy pillanatra felrobbantják a világmindenség racionális és kauzális struktúráit; a társadalmi konvenciók és értékek rendszerét; társadalmunk morális normáit és politikai hierarchiáit. A következő pillanatban meg hagyják, hogy újra visszaessenek a helyükre a mozaik darabjai.

Nevetünk, amikor szabadnak, boldognak, a világ, az élet urainak érezzük magunkat; amikor az élet szép, amikor itthon érezzük magunkat ebben a világban. De látni fogjuk, hogy furcsa módon akkor is nevetünk, ha hirtelen kiesünk önnön életünkből, ha "kizuhanunk a világból"; ha valami betaszít minket, ha csak egy szempillantásra is, egy ismeretlen és idegen világ szakadékába. A viccek pontosan ezt teszik velünk: belöknek egy szakadékba. A viccek nem tréfálnak. Nem triviálisak. Egy romboló és egyben felszabadító démon lakik bennük. Veszélyesek.

Nincsenek ártatlan tréfák, ámbár vannak ártatlan nevetések. Nevetünk, amikor - megszabadulva valamilyen feszültségtől, szorongástól, tehertől - hirtelen megkönnyebbülünk. Nevetünk örömünkben, amikor váratlanul sikerül valami. Nevetünk, amikor gyerekeink valami kedveset mondanak vagy tesznek; amikor szerelmünk ránk mosolyog; amikor boldognak érezzük magunkat. Vannak másféle nevetések is. Nevetésünk lehet ártatlan és gonosz, angyali és ördögi. Nevethetünk örömünkben és kínunkban. Nevetünk, amikor boldogok vagyunk, és nevetünk olyankor is, amikor inkább sírni volna kedvünk.

Igen, a játék minden bizonnyal egyike azoknak az ősi, alapvető erőknek, amelyek létrehozták az emberi civilizációt. De nem valószínû, hogy korábbról való, mint maga a civilizáció. Lehet valami közös a játék és az emberiség "archetipikus tevékenységei" között, de (...) ez nem jelenti azt, hogy a játék "áthat" minden emberi tevékenységet. És végül, szép és felemelő aforizma azt mondani: "minden játék" - ahelyett, hogy azt ismételgetnénk keserû lemondással: "minden hiúság". De nem igaz. Mert nem minden játék.

A játék nincs mindenütt jelen a világban. Nincs, mint valami éltető só, feloldva és feloldódva a világ anyagában. Épp ellenkezőleg: alig-alig fér össze a világgal. Egyedülálló és különleges a világban. Ütközik a világgal. Ellenpólusa annak a "nem emberi világnak", annak a világnak, amelyben élünk, s amelyet "idegen világnak" nevezünk.

Bizonyos országokban a hóhér ellen a kivégzés után gyorsított bírói eljárás során vádat emeltek emberölésért, majd pedig felmentették. Ha van vagy volt ilyen gyakorlat, jól jellemzi az említett kettősséget: azt, hogy ha a társadalom érdekei úgy kívánják, el lehet venni valaki életét, az emberi élet azonban abszolút érték, elpusztítása bûn, s ezt a bûnt valahogy fel kell oldani. Ugyanezt példázza az a gyakorlat azokban az amerikai szövetségi államokban, ahol méreggel végzik ki a halálraítélteket, hogy nem egy, hanem három alkalmazott kezében van injekciós tû, kettőben semleges folyadék van, egyben méreg, és senki sem tudja, hogy melyik kezében van a méreggel teli tû.

Az élet célja az, hogy élhessek. Hogy életben maradhassak. De miért cél ez? Mert élni jó, élni kellemes? Vagyis a kellemesség állapota a cél? Vagy azért akarok életben maradni, mert meghalni vagy nem létezni rossz? Vagyis az élet célja a fájdalom és a szenvedés elkerülése? Vagy azért akarok életben maradni, hogy megismerjem a világot? De miért fontos az, miért cél az, hogy egy halandó lény megismerje a világot? Van valami tágabb keret, amelyen belül ez a megismerés fontossá, értelmes céllá válik?

Az ember (...) bûnössé válik az által, hogy nem tudja igazán és teljesen megvalósítani e lehetőségeit; a maga szabadságát. Õ az egyetlen élőlény a világon, aki a nyelv, a beszéd birtokában van, amelynek segítségével ki tudja magát szabadítani "az adott helyzet rabságából"; de ez nem feltétlen sikerül neki. Szabad lény az által, hogy képes rákérdezni a világra; de lehet, hogy rossz kérdéseket tesz fel. Szabad lény az által, hogy képes a dolgokat mérlegelni, és képes dönteni; de nem feltétlenül van meg a bátorsága arra, hogy valódi és igazi döntéseket hozzon. Szabad lény annyiban, amennyiben képes az adott világon túl más világokat teremteni; de hiányozhat a teremtéshez szükséges ihlete és akaratereje. Szabad lény annyiban, amennyiben képes ellentmondani önmagának és önmaga lényegbeli természetének; de rabjául is eshet ösztöneinek és természetének.

A modern emberiség óriási hasznot húzott a tudományok diadalmas előrehaladásából. A modern világ kényelme a tudomány eredményeire épül. Mindannyian haszonélvezői vagyunk. De ennek ellenére még mindig ragaszkodunk hajdani illúzióinkhoz, ha illúziók voltak, és képtelenek vagyunk elfogadni a tudományoknak azt az üzenetét, hogy nem vagyunk itthon ebben a világmindenségben. Hogy a világmindenséget nem nekünk szánták, és egyáltalában senkinek és semminek sem szánták.

A civilizáció is "mesterséges" világ, "képződmény", védőburok, amelyet álmokból és mítoszokból, gondolatokból és tudásból, értékekből és hitekből, tapasztalatokból és elképzelésekből szőtt az emberiség, és amellyel körülvette magát, hogy védekezzék egy idegen világ veszélyeivel, félelmeivel és szorongásaival szemben. Egy olyan világgal szemben, amelyben nemcsak fizikai túlélésért, hanem reményért és szabadságért, harmóniáért és az élet értelméért is küzdeni kell. És lehet.

Az idegen világ jelenlétét mindig érezték az emberek. Az ezzel kapcsolatos szorongás mindig ott lapult életük felszíne alatt. Az egyik lehetséges mód arra, hogy csökkentsék ezt a szorongást, az volt, hogy nyíltan szembenéztek vele. A különböző korok és civilizációk sokféleképpen kísérleteztek ezzel a konfrontációval. Általában nagy szerepük volt ebben a rítusoknak és ceremóniáknak. És nagy szerepük volt a héroszoknak, akik a veszélyes kalandok során felkutatták és legyőzték az ismeretlen világ szörnyeit.

Az emberfeletti lét intenzitását és önnön létünk semmiségét éljük át a szépség vakító fényében. Hasonlóképpen azt is mondhatnánk, hogy valami végső és örök harmónia lobban fel a szépségben, harmónia, amely hirtelen rádöbbent saját világunk nyomorúságára és létünk fájó mulandóságára.

A korai egyházatyák többsége meg volt győződve arról, hogy az embernek nincs oka nevetni, és nincs mentsége arra, ha tréfálkozik. A siralom völgyében élve, az eredendő bûn árnyékában, a sírás és a gyász sokkal inkább illik az emberhez, mint a nevetés és a viháncolás.

Ahelyett, hogy folyton-folyvást lázasan csinálunk valamit, hagyni kellene, hogy a dolgok történjenek a világgal és velünk. Be kellene engednünk az életünkbe a véletlent és a szabadságot, s hagyni a világot, hogy teremtse önmagát. Meg kellene tanulnunk újra egyszerûen csak lenni, létezni. Tanulnunk kellene a játszó gyerek mély áhítatából és békességéből.