Hevesi András

A mai bolond világban semmivel sem szabad takarékoskodni, legkevésbé az érzelmekkel! Az érzés ráadásul, a pénzzel ellentétben, sohasem fogy ki; minél jobban tékozolja az ember, annál több lesz belőle.

Nem hiszek a teljesen reménytelen szerelemben; a szerelem egyesülés, két test és lélek ölelkezése. Ha kiderül, hogy az egyik résztvevő egy agyrémet ölelt, akkor nem tehet mást, mint hogy udvariasan kezet csókol, és ajánlja magát...

A csalódás a legfájdalmasabb tapasztalat, nemcsak a személy miatt, akiben csalódtunk, hanem főképp azért, mert megsebesült bennünk a tisztelet vágya.

A szerelem nem felnőtt embernek való, éppoly kevéssé, mint a karikázás, a diaboló vagy a kötélen való ugrálás. Felnőtt embert összerázza, megtöri, megalázza a szerelem, mint egyheti utazás a harmadik osztály fapadján.

Az életnek más célja is van, mint emlékeken nyaralni, a múltat felkérődzni, nem feltétlenül szükséges mindig hátranézni, az ember előtt is van valami...

A sors nem engedte, hogy megvalósítsam az örök küldetést, amelyre fajom és családi örökségem minden bizonnyal szánt, nem tûrte, hogy belefulladjak a családi boldogságba, az otthonba és az asszonyba, lóssak-fussak, robotoljak, szükség esetén hazudjak és csaljak, hogy a csillagokat is lehozzam az égről az egyetlen nőnek...

Van érzés, amelyet az ember nem tud osztályozni, címkézni, amelyet nem tud elzárni lelke valamelyik fiókjába, mert sokkal nagyobb, hatalmasabb, dúsabb, mint az ember maga... van érzés, amely elborítja az embert, mint egy nagy távol-keleti árvíz, az ember fuldoklik benne és néha görcsösen megkapaszkodik régi élete valamelyik roncsában... Nemcsak a boldogtalanság, a nagy boldogság is hajótörés...

Az ember a múltjából nemcsak nemes ércet ás ki, hanem ócska lim-lomot is, szúette játékszereket, poros üveggolyókat. (...) A boldog ember emlékezete olyan finom háló, amely a leghitványabb, leghaszontalanabb tárgyat is megőrzi, semmit sem enged át a feledésnek.

A boldogtalanság akkor ér véget, amikor nem égeti, nem marcangolja az embert a remény, a boldogtalanság egészen pontosan a remény, ha az ember már nem remél, akkor egészen tûrhetően érzi magát.

A boldogság nem nyugalmi állapot, hanem vágtató iramú kalandregény és a nő, aki előállítja, maga is kalandornő, mézes madzaggal csalogat bennünket és mi mohón, eltorzult halszájjal kapunk utána és sokáig hétrét görnyedünk, fetrengünk a szenvedéstől, mert nem fér a fejünkbe, hogy annak, amit érzünk, semmi sem felel meg a külső, tárgyi valóságban.

A házasság a lehető legjobb esetben afféle üdülőhely, ahol begyógyulnak a sebek; akinek ellőtték a lábát, valahogy megtanul mûlábon bicegni, vagy Robinson szigete, amelyet a hajótörött a fantommá vált, talán sohasem létezett otthon nyomorult jelképeivel berendez magának...

Szerelemben nincs érzékem az értelem vonzóereje iránt, nem szeretem az okos nőket. Az ágyban egyedül akarok lenni a szenvedélyemmel, nincs szükségem szemtanúkra.

A nőket nem könnyû becsapni; hajszálfinom érzékük van a hamis hangok iránt.

Vannak emberek, akiknek a sérelmeit nem koptatja meg, nem hervasztja el az idő; én nem okulok és nem felejtek (...), minden érzelmemet frissen, jégbehûtve viszem magammal.

A szomorúság vastag kérge vesz körül, szenvedek, és nem tudom elegánsan titkolni a szenvedésemet, inkább túljátszom, nem ripacskodásból, hanem velem született, eredendő hûségből. Borzasztóan félek, hogy begyógyul a sebem, hogy kialszik bennem az érzés, amely kínoz és éltet, ragaszkodom hozzá és nem engedem behegedni a sebet, vájkálok benne, hogy friss maradjon.

A boldogtalan szerelem a legjobb jel, annak a jele, hogy egy húron pendülsz a többi kétmilliárd emberrel.

Tavasszal édes mélabú költözik az emberbe, a szív elnehezül a sok régi tavasz terhétől, ismerős szagok kóvályognak a levegőben, az ember az orrával és a tüdejével emlékezik... A tavasz a megilletődött, csendes kéjek évszaka.

Napsütésben az ember pihen és melegszik, kéjesen nyújtózik, szívesebben hallgatja a fû növését, mint a maga delíriumos hörgését.

Csak az olyan ember szerelmes, boldogan vagy boldogtalanul, akit elkényeztet a világ, legalább annyira, hogy békében hagyja, és mással is hagyja törődni, nemcsak saját magával... Csak a rendes, takarékos ember szerelmes, aki szépen félreteszi az érzelmeit, és családi tûzhelyet vásárol rajtuk.

Egy ember tekintélye, emberi méltósága sokszor azon múlik, hogy merrefelé fordítja a fejét.