Ugrás a tartalomra
-
Úgy vagyunk a távolsággal, mint a jövendővel! Nagy, derengő egész nyugszik a lelkünk előtt, érzésünk elmosódik benne, mint a szemünk, és jaj! vágyódunk egész lényünket odaadni, egyetlen, nagy isteni érzés minden gyönyörével telítődni. - És jaj! ha odasietünk, ha az Ott-ból Itt lesz, minden mindig ugyanaz, és benne vagyunk a szegénységünkben, korlátaink rabságában, és lelkünk tovább eped az elillant enyhülésért.
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Szenvedély! Részegség! Õrület! Oly nyugodtan, oly részvétlenül álltok e dolgok előtt, ti, erkölcsösek! Szidjátok a részeget, megvetitek az esztelent, elhaladtok mellette, és hálát adtok az Istennek, mint a farizeus, hogy nem teremtett benneteket olyannak, amilyen ezek közül egy. Nemegyszer voltam részeg, szenvedélyeim sohasem estek messze az őrültségtől, és egyiket se bánom, mert a magam mértékén megtanultam, hogy mindig és szükségképpen részegnek és őrültnek kell mondani minden rendkívüli embert, aki valami nagyot, valami lehetetlennek látszót csinált. De a mindennapi életben is tûrhetetlen hallani, hogy minden, csak félig is szabad, nemes, váratlan tett esetén rögtön kész az ítélet: ez az ember részeg, ez az ember bolond. Szégyelljétek magatokat, ti józanok! Szégyelljétek magatokat, ti bölcsek!
-
Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni, raboljuk el még azt az örömöt is, amelyet időnként minden szív meg tud még szerezni magának? Mutasson nekem embert, akinek rossz a kedve, és mégis olyan tisztességes, hogy elrejti, egymaga hordozza, és nem rombolja szét maga körül az örömöt! Vagy nem bosszankodás-e inkább a rosszkedv a saját méltatlan voltunkon, nemtetszés saját magunkkal szemben, egybekapcsolva mindig némi irigységgel, amelyet viszont valami ostoba hiúság uszít föl? Látunk boldog embereket, akiket nem mi tettünk boldoggá, és ez elviselhetetlen.
-
Semmi se bosszant jobban, mint az, ha az emberek kínozzák egymást, s legfőként, ha életük virágjában levő fiatalok, akik legtisztábban tárulkozhatnának ki az élet örömei elé, rontják el, rossz képet vágva, néhány jó napjukat, és csak későn látják be, hogy tékozlásuk mennyire helyrehozhatatlan.
-
Aki azonban alázatos lélekkel felismeri, hogy mi a végcélja mindennek, aki látja, milyen illedelmesen nyesegeti minden tehetős polgár paradicsommá a kertecskéjét, és aztán, hogy még a szerencsétlen ember is milyen rendületlenül szuszog tova útján a terhe alatt, és valamennyinek egyformán az a vágya, hogy bárcsak egy perccel is tovább láthassa még ezt a napvilágot - igen, az ilyen ember elnémul, és szintén megalkotja saját magából a világát, és boldog is, mert ember. És aztán bármilyen korlátok közt él, mindig ott őrzi szívében a szabadság édes érzését, és azt, hogy elhagyhatja ezt a börtönt, amikor akarja.
-
-
-
-
-
-
-