Jón Kalman Stefánsson

Az ember egyre érzékenyebbé válik a korral, egyre több mindent visel nehezen, mint valami kismadár.

Nyilvánvaló, hogy a vers meg tudná menteni a világot, csakhogy baromi kevesen olvassák, és egyre kevesebben; ezt a népcsoportot a kihalás fenyegeti. Legjobb lenne védetté nyilvánítani őket, felvenni a versolvasókat az UNESCO világörökségi listájára.

Nem az-e az ember egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy könnyebben felejt, mint emlékszik, nyilvánvalóan azért, mert így kényelmesebb, mert így az élet kevésbé fáradságos, a hétköznapok pedig könnyebben járhatóak? Ezért fojtunk el magunkban annyi mindent: félresöpörjük a dolgokat, hagyjuk, hogy a napok maguk alá temessék őket, és feledésbe merüljenek.

Így mérik az ember életét, szívdobbanás helyett bérben, boldogság helyett tőkében, mi pedig azon csodálkozunk, hogy boldogtalanok, stresszesek és bizonytalanok vagyunk: van valaki odakint, aki képes lenne észhez téríteni bennünket?

Ha nem merünk emlékezni, múltunkat felvállalni, habozunk szembesülni azzal, ami bánt, sért, megaláz, akkor végünk. Vagyis inkább: nem válhatunk azzá, akinek születtünk. Hamis képmás leszünk csupán. Valami sekélység. Eláruljuk magunkat.

Kevés olyan értékes és fontos dolog van a világon, mint a mosoly. Mégsem szerepelt Brezsnyev és Jimmy Carter tárgyalási témáinak listáján, 1980 telén (...), pedig mindenki meg volt győződve arról, hogy most épp a föld lakóinak legfontosabb ügyeit fogják megvitatni.

Akkor halunk meg, amikor a fájdalom az életnél is nagyobbá válik.

Ha egy nő komoly elszántságot és makacsságot tanúsít, akkor szemtelen. Ha egy férfi viselkedik elszántan és konokul, akkor hû önmagához. A nyelv gúnynevekkel illeti a nőt, ha megpróbál megszabadulni béklyóitól, kitörni abból a szerepből, amelyet a férfi erőltetett rá. A munkájában igyekvő és ambiciózus nőről előszeretettel mondják, hogy érzéketlen a gyerekei iránt, anyai ösztöne gyenge, ám ha egy férfi helyezi a családját a munka elé, akkor félig nőnek, rossz munkaerőnek, szerencsétlennek számít.

Mit ér az életünk, ha senki sem hajlandó meghallgatni a történetét?

A zene annyira elképesztő dolog, életeket tud átalakítani, az öklöt virágcsokorrá, a keserûséget megbékéléssé tudja változtatni.

Az intelligenciát könnyû mérni, és valószínûleg a dolgok többségét ezért ítéljük meg az IQ alapján. Az intelligenciahányados, mint egy érdemjegy az iskolában, nyilvánvaló és könnyen felfogható. Azonban sokkal nehezebb mérni azt, ami igazán számít, ami sokkal fontosabb; a megértést, az empátiát, az erkölcsöt. 130-as IQ, de megértésből mondjuk csak 12-es. Mi haszna az intelligenciának, ha nem társul hozzá belátóképesség?

Az a legfájdalmasabb, ha valaki nem szeretett eleget.

Fiatalon házasodunk, hogy szorosan egymáshoz bújhassunk, mikor a világot a sötétség és a fagy uralja.

Egy tizenhat éves néha olyan, mint egy felkiáltójel az időben.

A harangok az örökkévalóság üzenetét hordozzák.

Lehet, hogy szerinted nem egészséges a halálra gondolni, csak elrontja az ember kedvét, reménytelenséggel tölti el, árt a vérkeringésnek, de mi úgy tartjuk, hogy az embernek szó szerint halottnak kell lennie ahhoz, hogy ne gondoljon a halálra.

Észrevetted már, hogy mennyi minden - akár minden - a véletlenen múlik? Lehet, hogy ez szörnyen kellemetlen gondolat, az eseményekben ritkán van akár csak szemernyi értelem is, és az életünk ez esetben nem más, mint céltalan bolyongás: ez az élet, amely néha mintha szétszóródna minden irányba, aztán hirtelen egy mondat közepén ér véget.

Nyilván elszakad valami az emberben, például a szív húrja, amikor az, akiről azt hiszi, hogy úgy ismeri, mint a tenyerét, akibe beleszeretett, akivel összeházasodott, akitől gyerekei születtek, akivel közös otthona lett, közös emlékei, egyszer csak idegen emberré válik.

Bizonyos értelemben ostobaság azt állítani, hogy úgy ismerünk valakit, mint a tenyerünket, mindig vannak félreeső zugok a sötét árnyékban, akár egész lakásnyiak.

Egyszer minden véget ér, és ebben az életben talán ez az egyetlen, amiben biztosak lehetünk.