Jón Kalman Stefánsson

Az ember, akivel együtt élünk, távolabb lehet, mint a Mars, annyira távol, hogy azt már sem ûrhajó, sem távcső nem képes áthidalni.

A csillagok sosem hagyják el az embert, amit Istenről talán nem lehet elmondani. A csillagok mindig közel vannak, még ha a hétköznapokhoz láncolva nehezünkre esik is egy kalap alá venni a közelséget és a csillagokat.

Aki egyedül, magában csendben marad, sok mindent fel tud fedezni, a csend beszivárog a bőr alá, megnyugtatja a szívet, enyhíti a szorongást, megtölti a szobát, megtelíti a házat, de odakint mint egy sprinter, egy versenyautó, a saját farkát kergető, de azt soha el nem érő kutya, zúg a jelenkor. De a csend sajnos kerüli az embereket, rövid ideig érzi jól magát a tömegben, hamar lelép.

Az ég lélegzetében minden elfér.

Az őszinte nevetés a boldogság és az önfeledtség titokzatos keveréke, teljesen feloldódunk benne, ilyenkor a személyiség fölött lebegünk, személy helyett emberré válunk.

A világûrben rejtőző fekete lyukak (...) pokoli pókokként szippantanak magukba mindent, ami a közelükbe kerül: meteoritokat, üstökösöket, holdakat, bolygókat, napokat, mindent elnyel a csillapíthatatlan étvágyú fekete üresség.

Az életünk lassan megtelik fölösleges dolgokkal és jelentéktelen pillanatokkal: úgy felhalmozódik körülöttünk a kényelem, hogy alig látszik ki a fejünk búbja.

Régen az emberek jobban tartottak a nélkülözéstől, mint bármi mástól, az éhezéstől, a szegénységtől, a hidegtől, kellemes dolgokról álmodtak: kevesebb kínlódásról, kevesebb hidegről, arról, hogy jut idejük magukra; látástól vakulásig dolgoztak, sötét és néha nyirkos házakban laktak, a legközelebbi orvos messze volt, az iskola még messzebb, korán meghaltak, kevés boldog pillanatot éltek át, az életük merő küzdelemben telt. De te tudod, ma milyen az életünk, mindenünk megvan, amiről az elődeink álmodtak, jóval tovább élünk, egészségesebben, nem ismerjük az éhezést, csak olyankor tör ránk az éhség, amikor fogyókúrázunk vagy nagy forgalmi dugóba kerülünk; aggódunk a testünk miatt, megnagyobbítjuk vagy kisebbre szabatjuk a mellünket, küzdünk a kopaszodás ellen, szoláriumba járunk, egyenesebb fogsorról álmodunk, és szeretnénk több receptet ismerni; sokan túl sokat dolgoznak, és a férfiak szerszámának mérete megegyezik a munkaidejük hosszával. Csodás dolgunk van, mégsem érezzük jól magunkat, mert hát mihez kezdjünk ezzel a sok nappal, az élettel; nehéz rájönni: miért élünk.

A tenger örök, írta valaki, ami sajnos ostobaság, minden változik, a nap meghal, a tengerek kiszáradnak, nagy emberek merülnek feledésbe, de az emberi élethez képest a tenger valóban örök.

Az ember a legsúlyosabb láncokat csak akkor veszi észre, amikor elszakadnak.

Az ember egyik kivételes képessége, hogy a félelemből, a halálból és a kétségbeesésből üzletet csináljon.

Mindig azokat a legkönnyebb irányítani, akik nem mozdulnak semerre.

Az ember lényege sokszor nem látszik, megbújik a felszín alatt, és talán sohasem kerül napvilágra.

A halállal szemben az ember semmi.

Van még mit javítani a világ igazságosságán.

Egyesek létét mintha valami belső fájdalom szőné át, akkor pedig a kar ereje mit sem számít: mindegy, hogy az ember mennyit edz, mekkora súlyokat emel, és hányszor futja le a tizenöt kilométert, mert sehogy sem tudja földhöz vágni a sötétséget, nem tudja kifutni magából az árnyakat, nem tud elmenekülni a búskomorság elől, amely fekete és szürke, és senkinek sem kegyelmez.

Igyekeztem megtenni, amit tudtam, de most megadtam magam a fejemben lévő árnyaknak. A világ szépsége megszûnt a számomra.

Légy erős! Ne fakadj sírva, soha! Amikor könnybe lábadna a szemed, ami előfordulhat, és nem szégyen az, akkor menj ki és fuss. Semmi sem tisztítja meg jobban az elmét és nyugtatja le jobban az idegeket. De ne feledd, hogy a sírást kifuthatod magadból, az árnyakat viszont nem.

Mi, akik itt vagyunk, és hiányolunk téged, igen, mi, akik még itt tengődünk, a földi élet homályos derengésében, könyörgünk, hogy ne kelljen túl sokat bûnhődnöd a tettedért; nagy fájdalmakban volt részed, sötét árnyakban. Bízunk az örök kegyelemben.

A könnyek csónak alakúak, és a szomorúság és a gyász ül az evezőknél.