Szerző

József Attila

Tudod, szivem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson.
Én se hinném el talán, ha nem tenéked mondanám.
Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.
Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd s én hosszan, mindent elbeszélnék.
Álljuk helyünket emberül - Ki kûzd megél, más elmerül.
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
Nem találok szavakat magamra.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok. Én ugy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem - meghalok.
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.
Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megríkasson engem, kuporogva csak várom a csodát,
Az árnyékok kinyúlanak, a csillagok kigyúlanak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint ûrben égitest, kering a lelkemben hiányod.
Legalább keressem, amire vágyok, bár nincs, az örökös ifjuság italát.
Meglehet, hogy nem iszok többet, Hiába köszönget Síma, udvarias arccal az alkohol. Többé nem packázik énvelem!
Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.
Aki megbánt, én nem bántom. Aki sajnál, nem sajnálom.
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.
Elmondom. S várom (várni kell), ki fut, hogy dolga van; megnézem, ki tünődik el; ki retteg boldogan.