Juhász Ferenc

Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrízd meg a lélek nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tûrd a szenvedést.

A szeretet az a gyönyörû anyag, az a csoda-aranyrög, amely átvilágítva mindent eggyé szövi a magányos vagy társas egyedeire bomlani és hullani akaró világot.

Mellédbújok. Mellédbújok az ágyba. Mellédbújok a hajnali ágyba. Veled vagyok. Velem vagy. Szeretlek. Nem vagy árva.

Megyek szerelmesen, szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok. Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok.

S majd elmegyek hozzád Mama, vak szemeid megcsókolom. A szem-léket, az eltemettem-testrész üres fészkét, a szemlencse üres üstjét, az üvegtest-sírgödröt, a szivárványhártya-temetőt. Halálod elviszem. Most magam vagyok. Most temetés után. Most első halálod után. Az első temetés után. Halál-csöndágon leng szivem.

A csönd csontváza ragyog. Most magam vagyok.

Csak addig fáj, amíg élek. Csak addig fáj. Amíg meg nem fagy szemeimben a semmi és a minden.

Minden helyén van a szívemben. Ott a Dolgok már tisztán, rendben. Hiába minden: átok, jóság! Szívemben ott van a Valóság.

Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe, ne legyen írás rothadó szívem fölött, ne feküdjek kő-borítékba zárva, ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyûrûs orrlikakkal, mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök és megkóstolja nyelvemet a lárva. Fésülje szét a földkupacot az idő boronája, üljön pacsirta, rémült nyúl a rögre, legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal, izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal. Hadd érezzem a nagy csillag-keringést a bolygó csillag-tengelyében, a Földgolyón átremegő zengést, hadd dideregjek époszi tüzében.

Aztán majd úgyis földbe szállok, befogadnak az óceánok, mint öreg hajót a dörgő víz-árok, rakétával kilőtt tengeralattjárót. Tengeralattjáróm deszka-koporsó. Jajtalan süllyedésem az utolsó. S fölöttem a Mindenség virágzik. Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

Csak te maradj meg, aki vagy annak, akit a zajló csöndből, odaúszva hozzád, kivettem magamnak, mint jégzajlás fehér lapjai, csontváztollai, hártyasíkjai, ágaskodó legyező-zuhogásai közûl a zölden habzó vízből piros rózsát, zöld tajtékban forgó halandó új világot!

Kis aranykosarak a gyermek szemében, csöpp aranyfészkek a gyermek szemében, pupillájában széncinkék fészkelődnek, aranycsőrû borzas szénpettyek, tátogó szivárványpontok. A gyermek még önfeledten boldog.

Magam vagyok. Üres csönd-ágon leng szivem. Mint az ûr fekete ágain a csillagok.

A gyermek: ámulat és hûség. Egyszerû csodálkozás és szigorú egyszerûség. Minden titok ablaka a gyermek. Minden titok, amit a kezdet önmagában őriz, amit a kezdet önmagából kibontott.

Magányomban, mint hóban a gyerek, jajgatok, sírok, sorsom émelyeg. Hó-kalickában gubbaszt vak szívem: zománc-szemgolyós madár-szégyenem.

Én bántottalak és megaláztalak, örömeidtől de sokszor megfosztottalak. Nem tudom jóvá hogyan tehetném minden fájdalmas pillanatodat. Pedig nagyon szeretném.

Mert kezdetben nem voltál Te sem, csak a vágy volt...

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

Nem csak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésû szavaim) is teremtik a dolgokat.

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.