Juhász Gyula

Próbáltam néha-néha a halált, De gyáva szívem mindig visszafájt, Hiába siralomvölgy ez a tájék, Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

Nemes ősöknek méltó sarja voltál, Nemes volt lelked: jóság, szeretet, Nem kard kellett neked, de tiszta oltár, Hol áldozatul hoztad szívedet. És ez a nagy szív tele égi tûzzel. Világosít és száz kétséget ûz el.

Te csak ragyogj tündéri szépségedben, Míg én a szürkeségbe olvadok, Míg egyre szebben, egyre ékesebben, A te örök bájadtól ihletetten, Fényt szórnak rád e lángoló dalok.

Az árnyak titkosan közelgnek, Kétsége megnő a szívemnek, Mint a homály, miként az éjjel, Te ûzd fényeddel szanaszéjjel!

Az én imádságom: lelkem Istene, őrizd meg bennem mindhalálig a gyermeket, akinek születtem.

Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tûnt szépek után!

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Aki nagyon magyarkodik, az nem nagyon magyar.

Nyomorok mélyéből, bánatok éjéből, Fölkiáltunk Hozzád a kietlenségből, Ura seregeknek, atyja igazaknak, Mutasd meg hatalmad földi hatalmaknak.

Ezüstös kék lett az egész világ, Halovány fénye, mint a köd, dereng, Alvó kísértetek a kerti fák, Haldokló hold virraszt a csönd felett.

Előre, föl, miénk az élet A széles földnek kerekén, Szemünkben csillog az ígéret És bennünk ring a jó remény!

Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tûnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok, És neki szánok lombot és zenét.

Éveknek súlya nem mindig teher, Sok ember lassan mindent kihever.

Szenvedni tudj és tûrni merj És várni, sírni, érni, A szirtek párnáján pihenj S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

Szerelem volt a neve régen, Tavaszban, éjben vagy mesében, Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves, Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

Elraboltak engem a gonosz évek És ami drága, ami halhatatlan, Azok tûnt tájak, fájó töredékek

Kattog a vonat lassan, lassan, Letûnnek kedves, régi tájak, Nincs zug, hol lelkem zokoghasson, Ezek a tájak ó be fájnak; Eljön-e még - emléketek?

Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva, Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra, Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed, Örvényekbe dobva álmodom a szépet, Szeretlek, imádlak, te gyönyörû élet?

Legyen bár tenger a hibád, Én soha észre nem veszem. Te mindörökké szép maradsz, Miként az első szerelem!

Testvéreim: a boldogság örök S e tájon mind elmúló, ami jó S az élet, a szép, nagy processzió,