Juhász Gyula

Itt nyugosznak ők szelíden, Béke, üdvösség velük, Megpihenve, tiszta hitben Él tovább is szellemük.

Elment egy asszony. Tegnap még szerette, Múzsája volt, és hite volt neki, Ma tudja már: a nő nem szereti. Elment egy asszony. És a férfi lelke A távozó után könnyezve száll, S úgy érzi: nem lesz többé verse már.

Mily szép e világ, gyönyörû tünemény, Bús életem, rád tûz e büszke fény.

Isten veled! Ma oly dal kél szívemben, Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen, Mely várni fog fagyos, fehér telekben. A szőke napra vár. Isten veled napom, egyetlenem.

Régi nóták kezdenek halkulni, Régi álmok csöndesen fakulni, Régi szemek tûnt napokba néznek: Álom, álom, rossz álom az élet.

Valami nagy, mély szerelem hiányzik, Valami sírás, valami öröm, Valami harc, valami csönd, Valami nagy, mély szerelem hiányzik! És így marad ez mindig, mindhalálig?

Ma jött az első csöndes férfibánat És lágyan érintette szívemet, Mint nyárutó esője néma fákat, Melytől az első holt levél pereg. Ma jött az első, csöndes férfibánat, Ma már múltakba nézek én utánad.

Vannak nők, akik egy életen által Kísérnek minket szomorú varázzsal, Mint hideg fényû, messze csillagok Örvények közt a gazdátlan hajót.

Dísztelen ének ez, mint a hamuszínû Alkonyi fellegek november elején, Mint ódon omladék, melyen egymaga ül A csöndes feledés, mint egykor a remény. (...) Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy, Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz, Nem fogják érteni a boldog emberek, De mindegy neki már, örökre mindegy az.

A lélek hőmérője: a könyv. Mondd meg, mit olvasol, s megmondom: mi vagy, megmondom: mi az akaratod, célod, vágyad, álmod.

Minden kormányzat legnagyobb erőssége a gyönge ellenzék.

Bár gyötör az élet és félem a halált: Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen, Antik pogány öröm mosolyog csendesen.

Szépség, szûzesség, ifjúság virága, Mint tépett párta, hullhat föld porába, Örökkön él én édes, büszke, drága, Mennyei mély szerelmem ciprusága.

Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörû igézet, Ilyenkor decemberben.

Amire vártam hosszú éveken: Találkoztál velem.

És én úgy őrzöm e mosolygást, Miként a napsugárt a tenger, Elrejtve mélyen, szomorúan És - végtelen nagy szerelemmel.

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis, Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt! És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben, És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Békés, derûs karácsony éjjel: A nagy sötét mikor száll széjjel S mikor lesz béke és derû?

Mielőtt innen végkép elmegyek, Szeretnék elköszönni, emberek. (...) Talán nem is kell még búcsúzni se? Hisz észre sem vett engem senkise.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon. Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen. Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!