Juhász Gyula

A beteg gyermek megtört tekintetében egy jövendő haldoklik.

Szavak, csodálatos szavak, Békítenek, lázítanak. (...) Szárnyalnak, mint a gondolat. Görnyedve hordnak gondokat.

Még néha jön, hogy újra fáj a múltak Eltûnt szerelme, túl e tájakon, Hová szelíd gőgömmel elvonultam, A néma röggel s hûs éggel rokon.

Köröttem mindenütt békés keresztek S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat. Mely minden bölcsességnél igazabb.

Ha meghalok - a csönd oly nagyszerû, - Elhallgat e világi tájakon Egy fájó hegedû.

Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni. De ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék.

Egy hangszer voltam Isten kezében, ki játszott rajtam néhány dallamot. Aztán eldobott és elhagyott, de fölöttem ragyognak a csillagok.

A vágyak bágyadt hegedûjén gyászindulót húzok neked. (...) Elhantolt álmaim zokognak a horpadt öblû hegedûn, és könnyeim, az eltitkoltak, hullanak a húrra keserûn.

Betlehemi csillag Szelíd fénye mellett Ma az égen és a földön Angyalok lebegnek. Isten hírvivői Könnyezve dalolnak Békességet, boldogságot Földi vándoroknak.

Múló világ felett Örök csillagok élnek, Hiába hullanak Hervadt lombok, remények, Mindig akar, szeret, dalol az élet!

A koldusok a templom küszöbén figyelmeztetik a híveket, hogy szociális kérdés is van a földön.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog És rajta túl derengő csillagok.

Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban! Jóságversenyt még nem rendeztek soha.

Minden méltóságtól megfoszthatnak, de emberi méltóságomtól nem.

A gondolatok vámmentesek. Sajnos, az ostoba gondolatok is.

És nézni: édesanya alszik e S álmában megcsókolni a szivét S érezni, most is rám gondol szive: Szeretnék néha visszajönni még!

Ó, én senkit se háborítanék, Szelíd kísértet volnék én nagyon, Csak megnézném, hogy kék-e még az ég.

Szeretnék néha visszajönni még, Ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyû a föld izét, A csillagot fönn és a felleget.

Könyvekre hajtom le a fejem, Mint fáradt vándor sírhalomra; Könyvek, ti bölcs és végtelen Sírok, nem adtok már nekem Vigasztalást a végtelen napokra.

Köszönöm e borús szerelmet, Hogy lelket ad nekem a lelked.