Keresztury Tibor

Az éjbe fut a vonatunk. Ebbe a sûrû, sötét éjszakába, ami jó ideje uralkodik nappal is a gyûlölet városában - neve is van: Budapest.

A magyar különösképp szeret ügyeskedni - ahogy itt a lopást hívják -, bármit talál, megmozgatja, s hogyha nincs odavarrva, leszögelve, leláncolva: elviszi. Ha semmi szüksége nincsen rá, akkor is.

Miért van az az érzése egy ideje az embernek, hogy minden lakosra - potenciális bûnelkövetőre - legalább két biztonsági őr, ellenőr, kommandós, hatósági közeg jut.

A rendszerváltás óta minden október 23-án tömegesen jelen van a ballonkabát, csak az élő elem, a statiszta cserélődik benne. Ezek szerint vannak, akik úgy gondolják, harminc ballonkabát látványától az ember azonnal 1956-ban érzi magát.

Annyira nincsen pénz már benne, hogy a kultúra - úgy tûnik - nem kell senkinek. Csak a baj van vele.

Ha valaki elég időt eltöltött ebben az országban (...), immunis lesz a hülyeséggel szemben, s ritkán lepődik meg bármin is.

A remény hal meg utoljára. Milyen kár, hogy előtte mi, emberek.

Régebben még valahogy a mindennapi táncrend része volt, hogy az emberek egymással szóba elegyedjenek, aztán ezeknek az időknek vége lett. Épp, mint annyi minden másnak, ami élhetőbbé tette ezt az országot meg ezt a dolgot, az életet. Mióta válság van - időtlen idők óta, a kezdetére nem emlékszik már senki -, azóta kis hazánk lakosai egy emberként vesztették el a kedvüket. Nagyjából mindenhez, de ahhoz mindenképp, hogy megszólítsák egymást, beszélgessenek. Hogy mondjanak a másiknak valami kedveset. Minek, gondolják. Õ se mond nekem. Különben is: kim ez nekem? Tán rokonom? Alig ismerem. Tehetek én róla, hogy a szomszédomba költözött? Én se háborgatok senkit, engem se háborgassanak. A beszélgetés: háborgatás. A megszólítás: zaklatássá változott.

Magyarország rosszkedvû, lehajtott fejû népe lassan végképp elfelejti a társas érintkezés, a közösségi együttlét, a szolidaritás hajdani, önfeledt pillanatait. A keletkezett törésvonalak családokat osztottak meg, évtizedes barátságokat fertőztek meg - olyan mélységekben hatván át a közgondolkodást, hogy az ellenségesség, a gyûlölet, a másikat megbélyegző agresszív indulat kórjától hosszú ideig nem lesz szabadulás.

Nem megnyerni: megcsinálni, erről szól nálunk a dal; kiválasztani a neked megfelelő távot, felkészülni rá, és azt bármi áron teljesíteni. Ez a szellemiség azonnal rabul ejti az arra fogékonyakat.

Mintha két Magyarország volna: az egyik, ahol ember embernek farkasa, ahol ember és ember között áthidalhatatlanok a szakadékok, ahol egy nagyobb fékezésnél a létező legordasabb indulatok szabadulnak el a tömegközlekedési eszközökön, ahol meg tudná az egyik magyar a másikat ölni, pusztán mert az máshogy szavaz, vagy csupán mert tehetősebb, szebb, okosabb, egyáltalán: másmilyen... És ez, ez a másik ország, ahol gondolkodás nélkül lemond a tervezett idejéről bárki, ha látja, hogy ismeretlen társa segítségre, támogatásra szorul, ahol minden beérkező úgy van fogadva a célban, mintha világcsúcsot futott volna, ahol olyan megbecsülés övezi a futót, amilyenben "civil" életében esetleg születéstől haláláig nem részesül.

Ahogyan éhgyomorra, azonképpen érzelmi alapon sem ajánlott bölcselkedni.

Mire beláttam, hogy külső kényszer nélkül is rendszeresen futnom kell az életben maradáshoz, megöregedtem.

A leggyorsabban akkor fut az ember, amikor kergetik. Nincs az a forradalmi módszer, mely hatékonyabban javítana az időeredményeden, mint a pár méterrel mögötted loholó, írni még nem tudó, ám náladnál két fejjel magasabb tetovált szipus. Hasonlóképp megbízható, sokszor bevált, ősi módszer a kivillanó ínnyel és szemfogakkal a bokád felé kapkodó, félig kihullott szőrzetû, veszettnek látszó kutya, ami annyiban még jobb is a futás közben is dohányzó mezítlábas üldözőnél, hogy - elméleti kézikönyvek és szakedzők segítsége nélkül - a gátfutás alapjait is elsajátíttatja a futóval szinte észrevétlen módon a halálfélelem. Nem mondom, hogy a technika, a futóstílus ettől olyanná válik, mint az olimpiákon ezerszer megcsodált kenyaiaké, ám túlélés esetén a szükséges erőnlétet, állóképességet garantáltan biztosítja.

Az, hogy valami - jelen esetben a hosszú élet - nem váltja be a hozzá fûzött reményeket, még nem ok arra, hogy ne is törekedjenek rá az emberek.

A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesi tagozatos között: csupán a ruházat azonos. A futónak látszó egyén belekezd, majd abbahagyja, amint az oldala szúrni kezd, míg a futó attól futó, hogy leküzdi a jelentkező, a dologgal együtt járó kellemetlen tüneteket. A futónak látszó egyén meg van győződve róla, hogy ő is meg tudná csinálni; a futó megcsinálja. A futónak látszó egyénnek a közismert kilométerszámon kívül nincs fogalma arról, mennyi egy maraton valójában, a futó ezt már akkor fel tudja mérni, amikor lefutja az első félmaratont. A futónak látszó egyénben tombol a versenyszellem, le akarja hagyni a másikat, a futónak kizárólag önmagával van dolga: önmagát kell legyőznie.

Krumplibogár. Sertéspestis, marhavész. Árvíz, szárazság, vörösiszap, sáska, cunami. A lényeg, hogy helyzet van folyamatosan: a válság örök, tartós és állandó.

A karácsony éppen hogy a konstans, a kiszámítható dolgok ünnepe, nem pedig a váratlan elemeké, még akkor sem, ha a résztvevőknek sikerül egymást valami igazi, nem várt ajándékkal meglepniük. Egy bizonyos életkor fölött teljességgel indifferens, huszadrangú kérdés, hogy most épp mit talál a fa alatt a dolgozó - sokkal fontosabb, hogy a lényeget illetően ne érje meglepetés.

Akit megcsapott már valaha az összeomlás előszele, örökre megtanulja megbecsülni azt, amikor minden ismerős, állandó, ugyanolyan: az estére megbízható módon jön a reggel, ha elalszik, fel is ébred (...). Ha inni kíván, a keze engedelmeskedik, ha menni akar, a lába elviszi, ha levegőt szeretne venni, kap.

Van egy este, évről évre, ami hozza a formáját, bármi történt is az azt megelőző hónapok során - egy este, ami minden körülmények közepette/ellenére megvan, megtörténik, mûködik. Egy este, amikor a bunkó is megrendül egy kissé, az agresszív is megcsendesül: combja mellé ejti kezét, s ha nem is látott semmit, csak nagy feketeséget, magába néz. Amikor autentikusnak tûnnek a színpadias, giccsbe hajló, túlspilázott díszletek. Egy este, aminek a hangulatát annyiszor keressük majd a következő év során.