Kosztolányi Dezső

Írni - van-e ennél kockázatosabb valami? Ha elgondoljuk, hogy mitől függ a sikere, hogy milyen véletleneknek kell összehatniok, melyek folytán valaki tökéleteset alkot, hogy a tehetségen, rátermettségen, mûveltségen kívül mennyi apró-cseprő, jelentéktelennek tetsző tényezőnek kell óramûszerûen egybevágni, hogy az alkotókészség teljes mivoltában mutatkozzék meg s hogy kedve is legyen megmutatkozni, ha számba vesszük, hogy az sem közönyös, mit láttunk, mit hallottunk itt vagy ott, mielőtt tollat vennénk kezünkbe, mit ettünk, mit ittunk tegnap s miképp hull a lámpafény kéziratpapírunkra, mikor dolgozunk, akkor a vakmerő játéktól előbb megrémülünk, aztán kétségbeesünk és az egészet nem kisebb csodának érezzük, mint azt, hogy vagyunk, hogy folyton-változó szerves életünk valamely szeszélye folytán bármely pillanatban nem áll meg a szívünk verése.

Ha az író, ki egy virágoskertet akar leírni, előzőleg elolvas egy növénytant s alaposan tanulmányozza a bibeszárakat és kocsánokat, kedvét veszti, hogy lefesse a virágoskertet. Részint megdöbben a föladat nagyságától, részint belecsömörlik a részletekbe. Aki mindent tud, az hallgat. A valóságot nem közelíthetjük meg.

Azok a könyvek, melyek könyvtárad polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó.

Ne (...) kölcsönözz nekem könyvet. Én nem olvashatom ki belőle azt, amit te. Mert, mit tudom, milyen vegyületet hoz létre könyv és ember? Te nálad ez pezsgő volt. Nálam talán csak limonádé lesz.

Nincs olyan bonyolult kérdés, sem a természettudományban, sem a szellemi tudományokban, melyet meg ne lehetne értetni egy nyílt eszû paraszttal is.

Egy természeti jelenséget nem lehet bírálgatni. A természetbúvár megfigyeli, leírja, osztályozza, kutatja az okát, célját s következtet is belőle erre-arra, de tartózkodik attól, hogy egyéni tetszését vagy nemtetszését nyilvánítsa. Nem érdemelné meg a tudós nevet az a növénytudós, aki például megharagudnék a mácsonyára, mert "haszontalan" gyom és agyba-főbe dicsérné a búzát, mert abból élünk, vagy lenézné a kis pipitért törpe volta miatt és magasztalná a sudár, égbenyúló fenyőt. A nyelvtudós is tudomásul vesz minden nyelvi jelenséget, úgy, amint van, azon nyersen - salakosan - szennyesen, anélkül, hogy ezt helyeselné s azt helytelenítené.

Egy tárgy, melyet az imént vettünk a boltban, idegen, csak később válik meghitt barátunkká, miután már kissé elkoptattuk, magunkhoz hasonlítottuk, átitattuk egyéniségünkkel.

Gyöngédséget csak az fog kapni, aki gyöngének is mer mutatkozni.

A nyelv él, lüktet, fejlődik. Folyton-folyvást növekszik, mint az eleven köntös. Sohasem készül el.

Az élet a legsilányabb ponyvaregény-író.

Mit számít az, hogy te vagy a gyöngébb? Te vagy az erősebb, mert visszaélhetsz azzal, hogy gyöngébb vagy.

Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.

Az illanó idő szívdobbanása remegve lüktet által a szobán s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

Párnák között, arcodhoz epedezve Te vagy az éjjel asztalán a bor. Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett és nem igazat tesz, aki örül de szöges-örvül, vezeklő-övül magam köré kötöm keserü tested.

Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.

Ezer titok közt fázva, gyúlva botlunk, bukunk mindannyian. Mind látomány lenn, ami durva s a láthatatlan az, mi van.

Reggelre minden ferde lesz és széttörik ezer darabbá. Ó, költők, hol van, ki az éj tündéri tükrét összerakná?

A szegény emberek csak egymás előtt szégyellhetik a szegénységüket, hogy erről ők maguk tehetnek, hogy ebben cinkosok valamennyien. Csakugyan, a szegények gyûlölik egymást, és ezért szegények. Ha szeretnék egymást, gazdagok volnának. Vagyis akkor nem volnának többé se szegények, se gazdagok, csak testvérek, akkor maga a paradicsom valósulna meg a földön és eljönne Isten országa. Igen, szívem. A gyûlölet szegénység, s a szeretet gazdagság.

Az emberek - hidd el - csak szeretni akarnak valakit. Mindenkiben van egy nagy-nagy adag szeretet, mely nem találja helyét.

Ha valamiről sokat tudunk, akkor hallgatunk. Csak a mûkedvelők biztosak és bőbeszédûek. A teljes tudás - a külsőségben - fölöttébb hasonlít a teljes tudatlansághoz.