Lackfi János

Nyakunkon a maszkkorszak, a tömegközlekedésben muszáj álarcot viselni színésznek, nem színésznek egyaránt. Hiszen karantén az egész világ, s maszkos idegen benne minden ember.

Idegesen szedegeted le pillantásom szöszeit a fekete kabátodról, én meg csípős megjegyzéseidet látom szárnysuhogva távolodni az égen, vágyaimat az óriáskeréken ülve viszed a magasba, múltamat összetördeled, és a hídról szórod be a sirályoknak.

Megtapsolom a csöndet, így szoktam mulatni rajta magamban, nem is hinnéd, mennyi mulatsága van az embernek, ha évtizedekig magára marad, és megszokja a magányt.

Mindenki olyan nagy gallérral jár manapság, csak tudnám, mire fel? Azt gondolják, beesnek az utcáról az ikszfaktorba, óbégatnak egy kicsit, és máris zuhog a nyakukba az aranyeső, és hirtelen lesznek is valakik.

Minden életkornak megvan a maga szépsége és a maga nyomorúsága, így aki az ötödiken lakik, ne ugráljon ki az ablakon, mint a földszintiek, mert megnézheti magát.

A ganajtúró bogarat hiába küldenéd operabálba, pedig szépen csillog a páncélja, meg kell hagyni.

Olyan az emlékezet, mint egy öreg kekszes doboz, azt se tudod már, mi minden van benne, iskolai zsírkréta, nagyanya nagyítólencséje, kisfiad autós kártyája, rég beszáradt sütőpor, mûanyag indián, söralátét, anyacsavar, minden és semmi. Néha nincs benne, amiről biztos voltál, hogy ott tartod, máskor olyasmire bukkansz, amiről biztosra vetted volna, hogy már régen a szemetesben kötött ki.

Hülye halál, hülye halál, jaj annak, kit előtalál.

Minket szétvetnek a tárgyak, ki van hasasodva az összes ház fala a felesleges vacakoktól, és még így is egymást tapossuk az áruházakban fekete pénteken.

Manapság semmi sem biztos, még az se, hogy semmi sem biztos.

Ez most mi? Harag vagy boldogság? Félelem vagy szégyen? Honnan ered, mi váltja ki, mi az értelme, mihez kezdünk vele? Így kéne, nem csak egyszerûen és bénán élni bele a világba.

Karantén az egész világ, s maszkos idegen benne minden ember.

Fáj a fejem, de jobban fáj a tudat, hogy a halál már megint közelebb ért egy nappal.

Az élethosszig tartó önelemzés járvány idején sem szünetelhet.

Boldog ember, akinek gyermekei, mint a nyílvesszők, töltik meg tegezét. Ha összetûzésbe keveredik a kapunál, utódai mellette állnak, nem vall szégyent.

Sikáld kezed Domestossal, míg a bőröd le nem jön, húzz le kupica kénsavat, ha a postás rád köszön.

A gonosz nem létezik, az ember kedves és jó, ha szívélyesen fordulnak felé.

Ma mindenki mindenhez ért. A halottaknak van eszük, hallgatnak. Nem panaszkodnak, hogy fáznak vagy melegük van, nem fájlalják a hátukat. (...) Õk megértik, hogy nem kell mindenbe belepofázni, pláne, ha valaki nem ért hozzá. Bizonyos szempontból példát vehetne róluk az élő lakosság.

Ha egy nő olyan vérmesen csókol, mint Mata Hari, olyan sármosan öltözik, mint Diana hercegnő, olyan eszelősen főz, mint Gordon Ramsay, olyan tántoríthatatlanul jóságos, mint Teréz anya, olyan csalhatatlanul intelligens, mint Marie Curie, és olyan hibátlan alakú, mint Rubint Réka, legyen gyanús neked ez a droidhoz illő tökéletesség, érd el az utolsó metrót, és menekülj!

Az a jó a demokráciában, hogy oda megyünk, ahova akarunk, ezért kivonulhatunk ellenük tüntetni, mocskos dolgokat ordítozhatunk, táblákat rajzolhatunk, mint a suliban, ők pedig a mi pénzünkön vett méregdrága könnygázzal lőnek ránk, meg sok-sok vízzel, amit szintén mi fizetünk. Mert megérdemeljük.