Lackfi János

Szívjuk a füstöt kegyetlenül, és csak úgy sistereg a jövő szavainkban, izzó tekintetünkben. Mind így kezdjük, nem? S csak aztán lesz belőlünk nyugdíjas főkönyvelő vagy unott árufeltöltő.

Huhú, ha tudná, mi minden szerepelt már tankönyvekben! Hogy az asszony voltaképp állat. Hogy a feketebőrû nem is ember. Hogy Hitler megnyeri a háborút. Hogy a Szovjetunió gazdasági fejlődésben megelőzi Amerikát. Ezekről csak utólag derült ki, hogy olyan kaparós sorsjegyek, melyeken az áll: ön nem nyert.

Ugye, az ember nem állat, az állat meg nem ember, és rávágnák erre sokan, hogy hát, állat olyat nem is tenne, mint némelyik ember. Meg hogy az oktalan állatnak soha eszébe sem jutna kizabálni alólunk a földgolyót, mi meg teledobáljuk szeméttel az óceánt, kondommal a trópusi tavakat, csikkel a popstrand homokját, hadd szóljon. Mulatunk meg bulizunk, mit érdekel világ baja, elhajítom az agyamat, megforgatom a páromat, ihajja.

Sose ragadj búbánatba, öröm legyen mézed, tiritarka valóságod ne pixelben nézzed.

Mint tudjuk, Magyarország a Jóisten kalapja, s egy karika bejgli a kokárda rajta.

A bejgli a szent körkörösség, az idő labirintusa, az önmagába térő centrifugális erő! A bejgli egy mennyboltig érő csigalépcső cukros tekervénye! Mintha követ hajítanánk sorsunk tavába, s a koncentrikus diós-mákos gyûrûk szétfutnának a felszínen! A bejgli mint kőbe dermedt őskori kürtőscsiga tökéletes alakzata, üzenet az időtlenségből!

Több ezer éve minden generáció azt gondolja, nekik még volt tudásuk, de a fiatalság már fabatkát sem ér. Az biztos, hogy minden korszak másfajta tudásszerkezetet és bebiflázott adatmennyiséget követel meg. Ezért tartják az idősebbek butának a fiatalabbakat, míg a fiatalok cserébe feleslegesnek az öregek tudását és fontosnak a sajátjukat.

A szenvedést (vagy bármely más érzelmet, érzést, élményt) nem az tudja legjobban megírni, aki a legtöményebben éli át. Hanem aki jobban ért az íráshoz. (...) Ha csak a szélsőséges élettapasztalat számítana, akkor a legjobb mûveket a kommandósok, háborús árvák, hajléktalanok, halálos betegek írnák. Ilyen összefüggés azonban nincsen.

Izgalmasabb élettől senki se lett jobb szerző. Az unalmastól annál inkább. Mert minden áldott nap leült az asztalához, és írt.

A nyelv ereje tömörségében, súlytalanságában, könnyen kezelhető voltában rejlik. Jelenlévővé teszi a jelen nem lévőt, légiessé az ormótlanságot, láthatóvá a láthatatlant.

Ha azt hisszük, hogy az ihlet megcsinálja helyettünk a verset, hát olyan nincs. Olyan van, hogy lázba jövünk, és mindenfélét firkálunk, vagy jót, vagy rosszat. Ezt inkább transzállapotnak nevezik, önkívületnek, lelkesedésnek. Ám sok rossz vers születik önkívületben, és sok remekmûvet írtak teljesen hideg fejjel.

Az "ihlet" nem old meg semmit, csak ad egy módszert, amit még ki kell munkálni."Ihletből" írni nem lehet. Szavakból lehet írni, az ihlet pedig segít a rendezésben.

Egyszer egy gimnáziumban járva azt találtam mondani, a költészet éppolyan mesterség, mint a vízvezeték-szerelés. Egy széplelkû lányka ezen rettentően kiakadt, mert verset írni igenis küldetés, szárnyalás, átlényegülés. Igaza van. De akkor egy finom étel is költemény. Egy szép balettmozdulat is katedrális. Láttam szakiskolás, nagyon hátrányos helyzetbe született szavalót, aki jobban életre keltett egy verset, mint ahogy egy unott, profi színész tette volna. Mert átizzott rajta a szöveg, látszott, hogy belülről éli meg, és nem csak felpróbálja, mint egy ruhát. Másfelől nincs igaza a lánglelkû lánykának. Hiszen ihlet nélkül semmit se lehet csinálni. Láttatok már ihlet nélküli vízvezeték-szerelőt? Mert én igen. Negyvenezer a kiszállás, de nem tudja megcsinálni, mert nem fér hozzá, és ez az alkatrész most amúgy sem rendelhető. Hát neki most nem volt ihlete. Szóval igenis, az írásnak van tanulható, szakmai része. És igen, az írás nem csak a tanulható részből áll. Ám ha nem tanulunk, sosem jutunk el odáig, ahol az a bizonyos "több" kezdődik.

Igenis lehet azt tudni, mikor kell betartani a törvényt, és mikor érdemes átlépni rajta egy ember miatt, mikor kell szeretni és mikor kimondani az igazságot.

Szabad ember vagyok, oda megyek, ahova akarok. És akkor, amikor akarok. Ahova meg nem akarok, hát oda juszt se megyek. Isten persze nem nyaggat, nem a stílusa, csak álldogál hóban-fagyban.

Kezedbe adom szeretetem tükrét, az az egyetlen valós valóság, hisz örökké tart.

A szeretet nem kierőszakolni akarja a vonzalmat, hanem befogadni. Nem vár, ha cselekedni kell, és nem menekül kényszercselekvésekbe várakozás helyett.

A szeretet tud megszólalni és megszólítani, igyekszik, hogy mindig megszólítható legyen, Megvédi határait és a másikat is megtanítja merre.

Van ez a szólás, ugye, hogy valakinek cérnaszálon függ az élete. Mintha Damoklész kardja lebegne felettünk. Mindenkinek megvan a maga cérnája, minden cérnának a maga szakadása.

Gondold meg, ha a Teremtő Úristen nem akarta volna, hogy olyan nagyon nézegessél, egyetlen szemet ad csak, hogy az is elég, de bizony kettőt alkotott beléd, hogy pislogjál, okosodjál.