Laurell Kaye Hamilton

A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.

Az a rettenetes üresség az érintéskor, mint mikor belépsz egy házba, amely, úgy hiszed, tele van emberekkel, akiket szeretsz, és üresen találod, még a bútorok is eltûntek. Szobáról szobára körbemész, hallod a csupasz padlón a lépteid visszhangját. Hangod az üres falakról visszaverődik, ahol még látni a fényképkeretek vonalát, mint egy holttest körüli krétarajzot. Elment.

Mindig is nehéz volt azokat gyûlölnöm, akik kimutatták, ők is éreznek fájdalmat.

Mit teszel, ha egy férfin mindenki láthatja, milyen nagy hatással van rá egyetlen csók? Nos, megint megcsókolod.

Kiszínezhetjük az igazságot vörösre, lilára és zöldre, meggyőzhetünk arról, hogy a fekete valójában fehér, de hazugságot a szánkon nem ejthetünk ki.

Mondhat bárki bármit a vámpírokról, valóban érdekesek. Ez is benne van a munkaköri leírásukban, mint a vérivás, meg az éjszakázás.

Egy ateista, aki kereszttel hessegeti a vámpírokat, igazán szánalmas látvány.

Néhány döntésben hallgathatsz a szívedre, máskor meg az eszedre; de ha kételkedsz, akkor az eszedre hallgass - ez fog életben tartani.

Vagy teljes jogú partner vagyok, vagy sem. És aki teljes jogú, az kiáll a saját vágyaiért. Az tudja, hogy őt is megilleti.

Azt hozta, amit a vallások, a család képzete, a szerelem ígér az embernek: hogy nincs többé fájdalom. Pedig a szerelemben ott a fájdalom, épp csak könnyebb elviselni, ha van, aki fogja a kezed.

De hát annyiféle módja van egy szív összezúzásának. Törhet így, és törhet úgy, az eredmény mindenképpen ugyanaz.

Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tûz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.

Van, hogy nem a fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy nem a derûlátása vonz, hanem a saját szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van, hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy minden rendben lesz.

Ez most az igaz szerelem volt, a régi sebek begyógyításának illúziója, a biztonság meséje. Ami kicsit igaz is, hiszen a szerelem megóv, ugyanakkor hazugság is, mert mindentől még a legnagyobb szerelem sem védhet meg. Ha az emberben belső félelmek garázdálkodnak, még egy elsöprő érzelem sem védhet meg. A tudattól, hogy még a szerelmet is elragadhatják, és akkor egyedül maradsz, nem lesz melletted senki, soha többé.

Ha mindhalálig hû társra vágynék, akkor szereznék egy kutyát.

Nem lehetek mindig mindennek az ura. Néha hagynom kell, hogy mások vigyázzanak rám, olyanok, akikben megbízhatok.

A szerelmet, amilyennek én élem meg, leginkább egy csészéhez tudnám hasonlítani. Lassacskán telik meg, cseppről cseppre, de a vége felé az ember már látja, hogy a folyadék egészen a peremig ér, és elég egyetlen apró cseppecske, és a felszín megtörik, kibuggyan a csésze tartalma, áttöri a határokat. Régebben nem láttam ennyire a folyamatot, de elég jó kis rutinom lett már, volt alkalmam bőven. És most is látom, hogy már csak miniatûr cseppek kérdése, és megint elborít a nagy érzelem, a barátság végképp szerelembe fordul, és akkor megint egy férfival több lesz az érzelmi életemben.

Amíg nem ismertelek, azt gondoltam, hogy az a bátor, aki nem fél. Pedig az az igazán bátor, aki retteg, de leküzdi a rettegését és megy előre.

Már többször is mondtad, hogy a szenvedély perzselésére vágysz, azt akarod, hogy elemésszen a szerelem. Én világéletemben menekültem az olyanok elől, akik ezt várták tőlem, szóval nagyon nem értem, miért is vágysz ilyesmire, de igyekszem elfogadni.

Ha valaki utálni akar, akkor a fejed tetejére is állhatsz, akkor is utálni fog.