Márai Sándor

Mit tud az ember az életről? Semmi valóságosat. Eszményített, képeslapszerû képzetek között élünk.

A halál nem úgy érkezik, hogy az ember mélyet sóhajt és meghal. Valamilyen sorozatos tünemény a halál... először egyik reflex hiányzik, aztán a másik.

Az emberek válságos pillanatokban szavak nélkül is vagy nagyon kevés szóból megértik a lényegeset.

Biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elûzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan (...) észlelem, hogy már nem is látlak.

Egy nagy tehetség - amolyan "igazi" -, harmonikus. Mindig, minden korban vannak közönyös tömegek, elbizakodott mûértők, pöffedt kritikusok, tehetségtelen partnerek, kontár vetélytársak. Az igazi tehetség mindezt feloldja önmagában.

Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a nap, mikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire nem számíthatunk e világon: egyedül vagyunk. (...) Ez a pillanat, mikor minden ember - néha fogcsikorgatva, akarata ellenére - hős lesz.

Mit értünk mi emberek egymáson? Semmit. Magunkat se értjük. Minden más, mint ahogy hisszük, minden más.

Valamilyen formában ki kell fejezni a dolgokat, ez nagyon fontos. Határozottan érzem, ha beszélhetnék róla, enyhülne sok minden.

Néha, pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen voltam, most tető alatt lenne. Ilyen pillanatokban úgy látom magamat és az életem folyását, mint egy nagy rendszert. (...) Úgy érzem magam, mint aki mély, beteg álomból felébred s ocsúdik, és látja, hogy fejbe verték régen és kirabolták és ájultan hevert; és a rablók a kinccsel messze futnak.

Szükségem van erre az érzésre, hogy egyedül vagyok odahaza. Hogy nem figyel senki. Nem ellenőrzi senki a szokásaimat. Nem bámul senki. Az embernek szüksége van néha a teljes magányra.

A szerelemben éppen olyan kevéssé lehet "természetesen" viselkedni, mint a mûvészetben. Az érzés és a vágy csak bizonyos formanyelven szólalnak meg. Van közben mosoly, pillantás, félszavak, udvariasság. Nem megy másképp.

Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat, névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte. Csodálatos orgonák voltak ezek. (...) S mintha mondtak volna valamit, nem sokat, csak egy szót.

Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell.

Rögzíteni a pillanatot, mikor a szépség, ez az anyagból és lélekből kiégetett, törékeny és zománcszerû tünemény, cserepekre törik egy asszony arcában, mert felbomlott az a lelki és jellembeli összetétel, melynek a külső szépség csak következménye volt. "Furcsa, megcsúnyult!" - mondják az emberek, és vállat vonnak. Igen, megcsúnyult, mert belülről elrohadt. Szépnek lenni annyi, mint ártatlannak lenni, a szó hősies értelmében. Minden más csak kozmetika.

Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek.

Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak. (...) Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek.

Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magyarul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mellékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől kicsorduló könnyeimet?

A nők mindent tudnak egy férfiért: élni is, halni is, ahogy akarják.

A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyeznek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán gyöngy. A legtöbb mûvész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit így teremt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi. Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény. De a különbséget csak a szakember érzékeli.