Márai Sándor

Az idő jár, s az élet e hetekben megtelik tömény tartalommal. Más az emberek pillantása. Neszelnek valamit, az égre néznek csillogó szemekkel, aztán a földre, elborult pillantással. (...) Mi ez az érzés, ez a tömény, ez a sûrû, ez a fájdalmas és félelmes keresgélés és csodálkozás? Mi van a levegőben, az emberek szemében, a nők mosolyában? A búcsú.

Vándorok és kalandorok vagyunk, útlevél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon, egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pontosan.

A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam: - Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet? (...) - Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki.

Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.

Az öröm másképp érkezett, mint ahogy vártam, más íze volt, más értelme, mint ahogy képzeltem.

Milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.

Az ifjúság azzal kezdi, hogy szeretné, ha megvédené valaki. Aztán a férfikor előideje következik, mikor támadni kezdünk. De igazán férfi csak később, sokkal később lesz az ember: mikor már nem akarja, hogy megvédjék, támadni sem akar már, s minden becsvágya annyi, hogy feltûnés nélkül megvédhessen valakit vagy valamit.

Ne várj tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hûtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen.

A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp.

Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik. (...) Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz.

Milyen biztosak dolgukban a szegények! Csak a gazdagok ugrálnak. Minden pillanatban féltenek valamit, akarnak valamit, másként szeretnének valamit. A gazdagok a változás kényszerû törvénye alatt élnek. De a szegények törvénye egyszerûbb, biztosabb.

Az élet értelme az igazság. A tûnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen.

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. (...) Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, (...) hanem azt az álomszerû érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

Észrevettem, hogy egy elsietett megállapítás belekergeti az embert egy bizonyos lelkiállapotba, ami talán nem is indult ilyen határozottnak. Az ember kimondja: "Várok valamit", s attól a pillanattól csakugyan vár valamit.

A szeretet, amit egy nő iránt érezhet az ember, bonyodalmakat von maga után. Azt hiszem, egy nőt nem lehet csak úgy egyszerûen szeretni. Ahhoz több kell.

Ha megkérdeznek: "Hogy van?" - nem felelhetem: "Szomorú vagyok". Ez nem válasz. De ez az igazság. (...) Ha Timárra gondolok, ez a szomorúság enyhül. Mintha ez a rettenetes üresség, ami bennem és az életemben van, megtelne valamivel. Nem sok, amivel megtelik: egy ember emléke. Soha nem tudtam, hogy ez milyen nagy dolog.

Arra kell gondolnom, hogy... a legnagyobb, a legritkább dolog, ami egy emberrel történhet: hogy így, minden ok nélkül, bizalmat érez valaki iránt. Az ember él, egyik ember a másik mellett. Mint a vakok. Egy napon, egy vékonyka résen látni kezdek. Nem sok, amit látok, és mégis óriási a hatása. Ez az üresség, ami bennem van, mintha elmúlna.

Egyszer minden élet felrobban. Minden élet. Valakit szeretni kell, különben hiába minden. (...) Mit csináljak? Megpróbáltam szeretni az embereket. Mind, az összeset. De ez nehéz, nagyon nehéz. Az ember elvurstlizza az időt valahogy.

Az ember igazában nemcsak személyiség, test és lélek, hanem az elmebaj egy válfaja, amely szövettanilag minősíthetően alakot öltött.

Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel.