Márai Sándor

Hová tûnt az álom nappalaimból? (...) Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalonon, mûhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmélő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt, egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobából a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés, hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről: hová tûnt?

Egy napon észrevettem, hogy ügyvédemmel szemközt ülök egy szobában, és adóügyekről vitatkozom. Akkor elhallgattam, körülnéztem és rettenetesen elszégyelltem magam. E pillanatban megértettem, hogy mindaz, ami elébb volt, álom volt csak és átmenet. E pillanatban megértettem, hogy szégyenletesen, jóvátehetetlenül és reménytelenül felnőttem.

Van egyfajta alázat, mely fegyver is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet válaszolni. Nem mondom, hogy dobd el a kardot. De ne hadonássz vele. (...) Erős akarsz lenni? Maradj nyugodt, figyelmes és alázatos.

Egy napon meg kell tudnod, hogy mindaz, amit terveltél és akartál, fölösleges és mellékes volt, s ami elől loholtál, utolért és állásfoglalásra kényszerít. Nem enged el a világ, ne félj. Pihenj meg. Lélegezzél. Nem elég eszmélni. Tanulj meg végre felejteni.

Ne a tárgyhoz maradj hûséges; inkább s kérlelhetetlenebbül önmagadhoz.

Már elég az is, ha ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de áldásod ne adjad hozzá. Ez az ellenállás lehet termékeny és nemes. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod maradjon a világban.

Milyen különbül, mennyivel forróbban és bensőségesebben vagyunk azonosak bûneinkkel, fogyatékosságainkkal, mint erényeinkkel és képességeinkkel! Mennyivel inkább jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, amire vágyom és tudom, hogy árt nekem, amit szeretnék, s amihez nem vagyok elég erős, bölcs és fegyelmezett, mint az, hogy néha és nagyjából mégis összeszedem magam, elkövetek valamit egészségemért is, mellékesen teljesítem kötelességeim.

Soha nem szabad visszamenni ahhoz, akitől egyszer véglegesen elment az ember. Ez életszabály. Nagyon kevés életszabály van. Ez az egyik.

Csak az ember tud segíteni a másik emberen. Csak egy ember tud erőt adni a másiknak, ha bajban van.

Az élet méreg, ha nem hiszünk benne. Az élet méreg, mikor már csak eszköz arra, hogy a hiúság, a becsvágy, az irigység beteljenek vele.

Ne féljen boldognak lenni. (...) Talán ez az emberiség nagy nyavalyája: nem a fájdalom, hanem a félelem, amely megakadályozza, hogy boldog legyen.

A cselekvés legyőzi az élet és a mindenség alján lappangó tunyaságot.

Az ember mindig szenved (...), ha meg akar menteni valakit és tudja, hogy tehetetlen.

Majdnem minden közhely lesz, amit a szívünk erejével kell megismerni s aztán szavakkal elmondani.

Ha a (...) valóság hálás és szerény megismerésének állapota nem hasonlít a boldogságra, akkor nem is szeretném megismerni ezt a lelkiállapotot.

Nincs elviselhetetlen fájdalom. Tud borzalmas lenni, de soha nem elviselhetetlen. Mikor valóban az, már nem érezzük.

Mindennek sora és rendje van. Mire az ember belesüpped egy helyzetbe, sok idő telik el és megszokjuk a változást.

Nincs reménytelenebb út, mint amely a tökéletességhez vezet; minden lépés új, beláthatatlan messzeségekre nyílik: s az ember elszörnyed e távlatok láttán és tudja, hogy nem szabad meghátrálni, sem megpihenni, mert lezuhan.

Mit tehet az ember, mikor élete kettéválik, mintha valamilyen földcsuszamlás közepette megnyílnék a föld, s kettészakítana egy békés családi házat? (...) Nem tehet semmit.

Soha, semmilyen emberi találkozás alkalmával nem éreztem még ezt a különös közelséget, mint ez este, e pillanatban - nem tudom megmondani ez érzés nevét, csak arra emlékszem, hogy a várakozásnak valamilyen rendkívüli izgalma ejtett meg. Az élet ritka pillanatainak egyike volt ez, mikor egy ember a szenvedély, a megszállottság vagy a hit erejével feltár valamit a világ rejtett értelméből egy másik ember előtt.