Látjátok, feleim, szem`tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet?... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A "pillangó", a "gyöngy", a "szív" - már nem az, ami volt.

Kapcsolódó idézetek

1. Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás. El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást. A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt - téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
2. A gyakran használt szavak idővel alkotóelemeikre esnek szét, vagy fokozatosan átalakulnak más, értelmetlen szavakká. Szvoren Edina
3. Ledér pillangó a betelt vágy; Hálátlan és hamar feled. Sokszor tovább emlékezik rád, Ki hőn sovárgva egyszer meglát, S aztán - nem is szólhat veled. Vajda János
4. A szerelem szó sérült, nem okos és nem buta, csak szomorú és megszégyenített, eltakarja az arcát és halkan zokog, megraboltuk, kiüresítettük és megfeledkeztünk tartalmáról.
5. Magányos sebekkel hajtom le a fejem, Por vagyok, pedig pár voltunk hajdan, ne feledd! Punnany Massif
6. A szavakat könnyen elfeledjük. A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül számûzi az emlékeinkből. A végén nem marad semmi.
7. Elveszíthetlek? Akár a száj a szót? Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek? Elvesztheti a tengert a hajó? Bella István
8. Hová tûnnek el a kimondott szavak? hol ég tovább a szemek tüze? ellobbant minden kézfogás de megmaradt az érintés öröme apró szikrák a végtelen égbolton lelkemben ragyog minden édes pillanat az idő elrohant, múlt lett a jelen de átölel még sok kedves hangulat.
9. Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt. Wass Albert
10. A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fûzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk. Tompa Andrea